„... az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.”
János 4:14
Akitől tartasz, azt tiszteled is. Alapvetően ezt takarja az istenfélelem fogalma. Mikor az ember bűnt követ el, megszűnik, - vagy félreteszi – az istenfélelmét. Ilyet is lehet? Ha már megismerte és féli, tiszteli, hogyan teheti mégis félre? Csakis úgy, hogy elvonja valami a figyelmét. Elfárad az engedelmességben. Eleinte csak megoszlik a figyelme. Olyan ez, mikor a gyermek járni tanul, és leveszi tekintetét az anyjáról, lehuppan a földre. Vagy amikor túl sokáig kell várni valamire, és ez alatt egyébbel is foglalkozni kezd az ember, majd lassan elveszti érdeklődését eredeti foglalatossága iránt. Mi történik ilyenkor? Az eredendő cél, a tisztelet, félelem tárgya nem változik, csupán a várakozásban, kitartásban erőtlenedik meg az ember.
Ezt próba idejének is nevezik. Bár a tudat alatt ott fut az a kitörölhetetlen film, a program, amire terveztek, mégis kikapcsol az agy, és másfelé figyel. Valami kézzelfoghatóbbra, aminek eredményét is hamarabb látni. Jutalmat vár a test. És új céljához összpontosít.
Nem tud egyebet tenni, mint amire rendeltetett, hiszen végeredményben nem ura önmagának, csak úgy véli. Ilyenkor átadja azt egy másik úrnak, aki használja, mert használhatja. Az ember szolga, anélkül, hogy tudomásul venné, attól függően épp mivel tölti napjait. Annak szolgája, amivel kitölti. A kitartást minden „úr” megköveteli, és a kitartásban mindig belecsúszik egy kis hiba. Az elfáradás. Ilyenkor új erőre kellene kapni, ezt viszont csak figyelmünk tárgyától nyerhetnénk. Már ha. Rendszerint elmarad itt is, vagy más fordulatot vesz a foglalatosság. És kezdődik minden újra. Újabb követés, újabb engedelmes kitartás, újabb kifáradás.
Ezeket új céloknak nevezi az ember. Megújulásnak, holott csak letért az eredetiről. Minden új cél kiköveteli a következetes munkát, erőt pusztán az érdeklődés fenntartásával szolgáltatva. Amint alábbhagy, el is fogy. És ez vár minden újabb kezdésnél. Kifárad az ember. És lassan hasadni kezd az anyag.
Ha ezt felfedezi, erre rájön, utánanéz a történelemben az újrakezdések történetének, eredményeinek, megláthatja, minden kor ugyanazt az istenhitet fedezi fel magának érvényes megújuláshoz. Ami újabb és újabb lökést ad a világhoz, benne az élet folytatásához. Körforgásnak, spirálnak is nevezik ezt az emberiség történetében, a különböző idősíkok más-más istenképet is kergethetnek, követhetnek, de valódi életminőség-változást és perspektívát csak az mutatott, erőt is demonstrálva, aki felülemelte az embert a mindennapok taposómalmán, és megláttatta vele az el nem múlót.
A legnagyobb robbanást, földrengést, változást a születés okozza. A halált az ember megtanulja, de a születést produkálni sosem tudja. Ehhez isteni beavatkozásra van szükség. Mert az ember halandóságában eljátszhat azzal, hogy ő isten, aki azt tehet, amit akar, és ki is próbál mindent – de egyet sosem tud megtenni, hiába próbálkozik: teremteni. A semmiből valamit.
Ezért utánozhatatlan, megismételhetetlen, egyetlen jel az ember, a világ számára Krisztus születése. Aki természetes, hagyományos érintés nélkül fogant egy nő méhében, úgy jött világra, hogy testté alakulásában a természetes férfinek nem volt köze. Betört az anyagba a természetfölötti. És bár a halál igyekezett kitörölni őt a világból nem sikerült neki. Mert az egész világ láthatta, hogy meghalt, de az egész világ meghallhatta, hogy feltámadt. Ő volt az egyedüli, akin nem uralkodhatott a természetes elmúlás, a halál.
Ezt fedezi fel újra és újra az emberiség, minden korban. Ez okoz lelki, szellemi földrengést, születéseket, amik átrajzolják az ember, az éppen aktuális társadalom arcát. Ez az egyetlen olyan erő, amelyik kifogyhatatlan, és állandóan megújítja kitartásában az őt követőket. Mert természetfeletti, mert nem evilági, hanem a világot megteremtő Istenből, Istentől származik. És azt mondja: „megújul a te ifjúságod, mint a sasé”, .... és.... „vén korban is gyümölcsözők lesznek”.... és .... „aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”.... és .... „irgalmasság Atyja vagyok”.... és .... „aki segítségül hívja nevét, az megszabadul”.... és ... „aki hisz énbennem, annak örök élete van”....
Az Őt megismerők, az Őbenne bízók ereje újból és újból megújul, mert kiapadhatatlan a forrás, amiből származik.
„Aki hisz énbennem, amint az írás mondja, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”
Az élő víz összesen két helyen szerepel a Bibliában, a fentebb idézett János 7:38-ban és az 1 Mózes 26:19-ben. „Izsák szolgái pedig ásnak vala a völgyben, és élő víznek forrására akadának ott.”
2017-09-26
Nászta Katalin
