Olvasom Hans Habe: A küldetés című könyvét. Évtizede fekszik a polcomon. A második világháború kirobbanása előtti időről szól. A zsidók tömeges kivándorlása és befogadási kényszerének előzetes tárgyalásairól az Evian les Bains-féle konferencián.
A párhuzam önkéntelenül adódik. Ma is bevándorlók ostromolnak, befogadásukról tárgyalnak, vitatkoznak a világ államai.
Mint valami kereskedelmi adok-veszek ügylet, kínálat, kereslet szerepelnek az egyes embercsoportok. Megvizsgálják, kit, miért lehet, kell(ene) befogadni, kit lehet elutasítani. Ki mennyit ér. A zsidókat szinte kilóra mérték, meghatározott pénzösszeggel megválthatóvá, ideiglenesen. Amíg ezt a katasztrófális helyzetet túlélik.
Sántít a párhuzam, mint minden esetben. Nincs két tökéletesen azonos helyzet, történelmi viszonylatban pedig kivált. Próbáljuk józan ésszel megvizsgálni a helyzetet. Már amennyire lehetséges elvonatkoztatni attól, hogy emberek vagyunk mi is, akikkel bármikor ugyanez megtörténhet. Úgy érdemes tanakodni efölött, hogy bármilyen döntésre, határozatra jutunk, az alkalomadtán ránk is érvényes.
A zsidók, és más, nem árjának nevezett népek kiirtásának szándéka-akarata előli menekítés példa nélküli volt addig – a civilizáció világában. Nem azért pusztították őket, mert el szerették volna foglalni a földjüket. Nem is volt nekik. Nem „tisztességes” háborút viseltek ellenük, hogy védekezhettek volna. A feltételek, ha küzdelemről van szó, csak egyenlők lehetnek, tudjon és legyen amivel harcolnia a megtámadottnak is. De itt nem a nyerészkedés volt a cél, pusztán a gyilkolás kéjes őrülete. És efölött alkudoztak Európa és az egész nagyvilág, Amerikával az élen. Hogy mentsék, ha erkölcsileg valami is menthető ebben az észvesztő borzalomban.
Az életüket menekítő zsidók ugyanolyan emberek voltak, mint ők. Sokuknak köszönhetően vált olyanná a fejlett világ, amiben kényelmesen, felvilágosultan, művészeteket élvezően, tudományos felfedezéseknek köszönhetően jól lehetett élni. Jobban, mint azelőtt. Kiűzetésük saját földjükről, az időszámításunk utáni 70-es években megfosztotta őket attól a biztonságtól, amivel jól-rosszul, de minden nép rendelkezik: van szülőföldjük. Nekik be kellett (volna) olvadni, asszimilálódni azok közé, akik befogadták őket. Bár ez nem sikerülhetett tökéletesen – most erre nem térek ki - , annak az országnak az építésére, fejlesztésére adták magukat, ahol éltek. Teljes szívvel, minden képességükkel, s még azon is felül. De a világ erre nem figyelt oda, ezért is nagy mindenkor az elképedés, hány híresség, tudós, feltaláló, orvos, építész, művész – zsidó. A Nobel díjasok nagyobbik aránya.
A ma bevándorlóiról ez nem mondható el. Kivétel mindig van, de ismeretes, hogy csak a szabályt megerősítendő. A ma migránsai nem csak hogy nem illeszkednek be, hanem ellent is szegülnek annak az országnak, ahova kerültek. Mint a trójai faló, álruhában bekerülve, belülről foglalják el az országokat. Ideológiával, támadásokkal, robbantásokkal. Gyilkolással. Nem élni jönnek hozzánk, hanem megölni, meghalni. Megölni nem csak a hitetlen életformákat, hanem a puszta életet is. Meghalni nem a befogadó országért, hanem annak pusztításáért. Nem épít, önfeláldozóan a jobb, jó létért, hanem rombol, pusztít. És bár üldözött a saját földjén, a harcot mindenki ellen folytatja, amíg él. Egy olyan isten nevében, aki erre buzdítja, küldi, túlvilági többmenyasszonyos ígéretek fejében.
A zsidó – éppen annak a szerinte hamis messiásnak a megjelenése óta, akit a keresztény világ Jézus Krisztusnak nevez – már ilyet nem tesz. Elpusztult Temploma, ahol Istenének áldozatot hozhatott. De a tanításait megőrizte. A szavait mélyen a szívében hordja. És azok a szavak mindenüvé életet visznek. Még ha az Élet Fejedelmét, tulajdonképpeni küldetését nem is ismerték fel. A forrás ugyanaz. Az Élet forrása. Ezért a parancs mindenkor az élet mellett, az életért szól.
Hasonló mindkét (iszlám és keresztyén) vallásos attitűdben a küldetéses megbízatás. Csak míg az egyik hirdet, a másik pusztít érte. Míg az egyik hagyja magát lemészároltatni, a másik lemészárol téged, aki nem fogadod el. Az egyik élni hagy, a másik megöl.
Válassz hát – és ezt Isten mondja, az egyetlen élő, a mai napon is nekünk. Elődbe adtam az életet és a halált. Válassz.
Mindig mi választunk. Ez az ember szabadsága.
Ha a történelem felől próbálunk ránézni arra, ami most zajlik az emberiség életében, azt láthatjuk, hogy a második világháborúban még csak a zsidók, és kis mértékben, „járulékosan” más népfajok élete forgott veszélyben – ma már egy szinttel magasabbra emelkedett a veszélyeztetettség. A világ, amely nem fogadta el teremtő Istenét, kiszolgáltatottá vált a világban fortyogó pusztító indulatoknak. Mindegy hogyan, csak minél hamarabb szakadjon vége! mintha ez lenne a lobogóra írva, amivel ellenünk – emberek ellen indította hadjáratát. És mert a világ soha nem volt tisztességes, hát így. Felpiszkált távoli nemzeteket, pogány, nem keresztény, nem zsidó népeket, ellehetetlenítette életüket, és rázúdította a civilizáltabb, de kiüresedett, istentelenné váló életformákra. Ránk. És mivel nem rendelkezünk isteni erővel, ellenállni sem vagyunk képesek. Istenünket nem ismerve harcolni, küzdeni sem tudunk, mert nincs célunk, amiből erőt meríthetnénk – így megadóan eltűrjük, sőt, tudatlanságunkban örömmel és együttműködéssel járulunk hozzá saját végünkhöz. Jöjj, ó halál! kimondatlan fohászával magunkban. Minden mindegy! A közöny, a közömbösség, mint a halál testvére könnyedén végzi el az aknamunkát az európai, civilizált, okos, felvilágosult ember fejében.
Csak akkor, ha ilyen ez a világosság, mekkora az a sötétség?
2018-01-05
Nászta Katalin
