Testet ölt a szó
2018. január 10. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Testet ölt a szó

 

trees_20.jpg

Az én világom akkora, amennyit átéltem, leéltem, megéltem. Mondhat ki-ki, amit akar. Nekem akkor is ilyen, ha más mást mond. Fájt, ha nem írtak helyesen az emberek, mert tudtam, hogy akkor nem is értenek jól. Örültem, ha találtam olyan embert, aki azonos hullámhosszon rezgett velem. Ha ölelő, és nem taszító volt felém tett mozdulata. Képes volt várni, és elvárás nélkül elfogadni, amit kapott. Nekem a másik ember jelentette mindig a világot. Ketten kiteljesedtünk az időben, térben. Még ha soha nem is találkoztunk élőben. Értheti, aki már elolvasott egy jó könyvet életében, vagy látott egy jó képet egy kiállításon, vagy meghallgatott egy dalt, egy verset valamikor, valahol, valakitől. Ezek eltéphetetlen szálak, kifeszülő huzalok két lélek között, amik az én-világot alkotják. Lélegeztetnek. E nélkül megfulladnék.  Csak tömném nyakló nélkül magamba a testet tápláló étkeket, mindegy milyenek, míg ki nem pukkadnék. És ha ez megtörténne, semmi sem maradna belőlem. Bizonyítékképpen, hogy nem is voltam. Ez lenne az abszurdum. De vagyok, és tudom, ha meg is halok, nem múlok el, mert mindabból, amit átéltem, a rezdülésekből nem pók szőtte háló épült. Örökre szóló kapcsolatok. Nincs más dolgom, mint a látott, megérzett, megismert, megszeretett eseményekre, engem megérintő emberek rezdüléseire válaszolni, hangot adni a bennem megszülető mozdulatnak. Testet ölt a szó, és öröklétre ébred.

 

2018-01-10

Nászta Katalin

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr1713563149

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása