Vannak szent dolgok a világban, amikhez nem szabad nyúlni. Illetéktelen kezekkel, rossz indulattal, elefántként a porcelánboltban. Ezt a veszélyt éreztem a facebookon, interneten, amikor felteszi az ember az alkotásait, és boldog-boldogtalan hozzászól, belerondít. A szent fogalma elkülönítettet jelent. Nem elzártat, de olyan külön kezelendő, tartandó bármit, amihez avatatlanok nem nyúlhatnak. Csak nézhetik, csak gyönyörködhetnek benne, vagy nem, de nem avatkozhatnak bele, nem másíthatnak rajta, mert az egy külön alkotás, ami megítélésre vár, de nem rongálásra.
Hogy egy szóval, megjegyzéssel mit árthat az ember! Eleinte ezért is éreztem úgy, mintha egy zsivajgó piacra kerültem volna. A placcon mindenki árulja a portékáját, de egy vers, egy novella, egy zenemű nem ide való. Ahhoz, hogy teljesen élvezni tudd, teljesen át is kell adnod magad neki, a figyelmedet rá fordítanod. Nem zavarhat meg, nem lökhet ki bármi-bárki a műélvezés folytán, egy bekiabálással, egy nem odaillő megjegyzéssel, egy ostoba, helyesen írni nem tudó ember odaszólásával…
Minimalizálódik a világ értékes része. Egyre kevesebbet képes befogni, minden ellene esküszik a teljes, okos figyelemnek. Mit értesz meg az „egy gondolat bánt engemet” híres verséből, ha közben arra is kacsintgatsz, ki lájkolta az oldaladat, ki milyen kommentet fűzött hozzá. Soha nem esik le a tantusz neked, soha nem fogod fel igazán a dolgok lényegét. Ennek a következménye – most erős hasonlatot hozok, hogy értse az is, aki nem tud helyesen írni (!), hogy a fiatal lányok úgy érzik, jogosan háborodhatnak fel, mert megerőszakolják őket, hiszen ők nem tettek semmi rosszat. Csak éppen mindenüket kitárták a világ, a férfiak éhes szemei elé. Olyan buták, hogy nem tudják, ezzel meg lehet vadítani őket, márpedig egy megvadult férfi nem fog finomkodni velük. Ilyen cicababákkal van tele az ország, ilyen kigyúrt izompacsirtákkal, akiknek idézhetnéd: „hová merült el szép szemed világa” nevezetű verssort, azonnal lenne rá egy bunkó replikája, vagy csak nézne, mint a moziban, hogy mi vaaan?
Ez sokakat zavar a művészet, költészet berkeiben is, ennek tulajdonítom, hogy iskolákat, táborokat, vers- és írótanfolyamokat szerveznek, ahol megtanítják az embereket verskölteni, novellaírni, stb. Úgy, hogy mindezt a meglévő kincsünkkel, az örökölt irodalmi nagyságaink műveinek feldarabolásával, újravágásával, újragondoltatásával teszik, ahelyett, hogy ők maguk tisztelnék a műveket annyira, hogy nem nyúlnak hozzájuk. Nem szedik szét, nem írják át, nem bántják őket. A tiszteletlenség példáját nyújtják így.
De van „jó” példa is. Épp most hallgattam meg egy két órás interjút a kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb bemutatója kapcsán pár színésszel, akik szerepelnek a darabban. Az Angyalok Amerikában, kétestés előadásról van szó, amit az amerikai Tony Kushner írt még a múlt században. Itt annyira tisztelik a szöveget, hogy nem húztak belőle semmit, ezért ilyen hosszú, hogy nem fér be egy esti előadásba. Nos, ez az annyira tisztelt darabszöveg még Ronald Reagan Amerikájának idejében kezdődik, hogy aztán a peresztrojkával legyen vége. Hosszú időszakot ölel át, bemutatja a széteső amerikai társadalom legkülönfélébb egyedeit, ahogy a rádióműsorban hallom, bár tulajdonképpen szinte csak a homoszexualitás a téma, mormon, zsidó, keresztény amerikaiak esetében. Mégis, az előadás tabuként kezeli a szöveget, maga az interjúvoló is a legnagyobb tisztelettel járja körül, boncolgatja, elemezgeti a színészekkel az előadást, az alakításokat, a témát, olyan bennfentességet közvetítve, amivel azt érzékelteti, hogy na végre, eljutott hozzánk is a nagy felszabadulás, ha csúszással is, mert itt még, Romániában nincs az a nagy felhajtás, meg reklám meg melegfelvonulások, mint nyugaton. De most már hamarosan utolérjük mi is.. a színészeken is érződik az igyekezet, ez az intellektuális és lelki felzárkózás a darab „haladó” szellemiségéhez. Mert ideje már, ugye, a lépést tartani… (miközben zavartan nevetgél egyik másik kérdésnél, mert megszólal benne a jóérzés, a normalitás..)
Ezt tiszteljük. Erre kihegyezzük az eszünket, az értelmünket.
Ezt, na ezt nem kellene szentként kezelni.
2018-02-23-Nászta Katalin
http://kafe.hhrf.org/?p=71952#more-71952
