Nagyon nehéz.

Úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mosolygós képet vágni, előszedni a fiókból a tegnapi optimizmust – miközben az életet visszarendelték a dobozba…

Elővenni a régi fotókat, amik csak súlyosbítanak lelkiállapotodon, mert a jövőre mintha rázárták volna a fedelet… skizofrén állapot.

Annyi minden zajlott s zajlik most is a világnak ebben a szegmensében, még ezeket sem tudja az ember tisztán átlátni. Hiába van két szeme, ugyanarra szegezi, mégis kettőt lát abból, ami egy…

Kettéhasad a kép, mikor ránéz arra, ami egy volt mindig, míg a világ: a színház. A Színház.

Most a cirkusz egy. Mintha a színház megunta volna saját világát. Fenekestől felfordította.

Persze, az idő mindent megold, mondjuk általában. Elsimul, lecseng. Már ha van az időből elég.

Nem úgy tűnik. Nem úgy van. Nincs sok belőle. Van, akinek semmi.

Bölcsességeket mindenki tud mondani.

De élni?

Értem én a jobbot, értem a balt is – nem is lehetne művész, aki nem érti mindkettőt. De egyben tartani! Ez a kunszt.

Mondják, hogy kell a megosztás. Derüljön ki mindenről, az, ami. Az, aki. Van, mikor nem éli túl. Amikor megszűnik az egész.

Az élet sajátos rend szerint zajlik. Mindig születéssel kezdődik, játékkal erősödik, növekedéssel folytatódik, tanulással fejlődik – melyik fázisban vagy, Színház? Beleuntál ebbe a szabályba?

Vagy valami nagy titokról készülsz lerántani a leplet?

Az élet a végéről kezdődik? A halálból támad fel?

Onnan már nincs fejlődés. Már minden kész. A függöny legördült.

Nagyon nagy előadásnak vagyunk tanúi, szereplői.

Csak közönség nem lesz, aki tapsolhatna. Itt.

2020-11-14