Ha van ügy, van megoldás. Ügyed kell legyen, hogy megoldásod legyen.

A színpadon, alakítás, játék közben. Ez az a határ, a mezsgye, amin egyensúlyoz az ember – hogy úgy süljön el, ahogy eltervezték –  az él, pont az élén kell táncolni, a penge élén, különben nem számít, nem érdekes. Ez a játék a libikóka, a tragédia és vígjáték közötti hajszálvékony határ. A katarzis nem jön létre enélkül. Ezt kell megragadni, érzékelni, hogy az egyensúlyt megtaláld és végig tudj menni ezen a vonalon. Amikor fennáll a esélye annak, hogy a tragikus nevetségessé válik s a nevetséges tragikus lesz. Ez a játék, az előadás, a társulat „ügye”. Ezen a vékony pengeélen lehetséges a sírás és a nevetés. Ha nem találjuk meg ezt a pengeélt, nincs értelme a játéknak. Ha nem érezzük meg a játék veszélyét, a pillanat súlyát, ha nem fogjuk fel – nincs katarzis. Az a pont ez, amin áll vagy bukik a siker. Amikor kirobban a nevetés, vagy feltör a sírás. Ez az ügy, amit ha érzékelsz – visszaemlékezve évekkel később is ki tud törni belőled a nevetés. Az ügynek feszültsége, a kifeszített pillanat, a szituáció érzékelése, percipiálása, az ügy esendősége adja meg a játék, a színházi előadás, produkció valódi művészi súlyát, értékét, mivoltát, lényegét. Amikor érzed a tétet. Ha nincs tétje, nincs kockázata, nem ragadtad meg a színházművészet, az előadás, a produkció lényegét – ekkor nem ér semmit, favágás lesz. De ha van, ha megtaláltad, évtizedekkel később is lázba hoz, beindít, belelkesít és nevetni/sírni tudsz az emléke felett. Ekkor értelmezhető a gikszer, ami kisüti, ki tudja pukkasztani, és úgy nevetsz egy bakin, hogy a könnyed is kicsordul, mert tétje volt a jelenetnek, s a gikszer kipukkasztotta, megsemmisült – de ha már ez megtörtént, akkor nem veszett el végleg, mert az ügyek megoldása nem semmisíthető meg, csak elodázható. Újra tudod teremteni, létre lehet hozni újból, ha megismerted: mi az ügyed, mi ügyed van neked azzal a helyzettel, szituációval. Ez a színpadi játék eszenciája, ezek miatt emlékszel, ezekre a pillanatokra, ezek miatt az egész előadásra, vagy arra a részére, ahol kiderült, hogy van ügyed, amit meg kell oldani.

Arról jutott eszembe ma hajnalban, hogy ezeken a pillanatokon múlik, mert amikor félrement, mert becsúszott valami gikszer – akkor tudtuk igazán szívből könnyesre kikacagni magunkat, mikor emlékeztünk. Mert volt ügy, fontos volt, ez volt a lényeg – és ha nem sikerült, kipukkadt – volt nevetés, sírás, érzelmek. Enélkül favágás, amatőrizmus, csepűrágás az egész.

És még egy dolog: ez az egész emlékező nevetés, a történtek feletti nevetés igazán a színháziak, a színészek, az előadás szereplői, résztvevőinek kincse, ajándéka – olyan tapasztalatok emléke feletti öröm, mint egy család közösen megélt története. Még akkor is, ha nem voltál jelen, mert ismered a közeget, ismered az atmoszféráját, a levegőjét, a feelingjét, mindent. Tudod, miről van szó. Mert az ügy ugyanaz, ha van ügy. Így vagyunk mi együgyesek színészek-színháziak.

Az már külön ügy, hogy még ezt is megosztjuk a nézőkkel, akik tudnak velünk derülni, de csak, mint nézők, a kinevetés partvonalán – mert nem ismerhetik a résztvevő, a benne levő lelkiállapotát, az ügy személyes súlyát. Nagyon sántít a hasonlat, de hogy érzékeltessem: egész más annak az öröme/sikere, aki palacsintasütés közben feldobja és elkapja a levegőben megpördült lepényt, mint az ezt nyugtázó szemlélőnek. A körülményeket, amitől üggyé lesz a palacsinta elkapása igazán csak a készítők ismerhetik. Azok, akik ilyesmit is csinálnak.

2023-01-21