MELYIK EGYHÁZ AZ IGAZSÁG OSZLOPA?

A következőkben néhány olyan kérdést vizsgálunk meg, amelyek napjainkban aktuálisak lehetnek a gyülekezetek vezetésével kapcsolatban. Fontos megértenünk az egyház kormányzásának alapelveit, azokat az igei mintákat, mert az egyházat Pál az igazság oszlopának tekinti.

13. Mert akik jól szolgálnak, azok szép tisztességet szereznek maguknak, és sok bizodalmat a Jézus Krisztusban való hitben.... tudd meg, miképpen kell forgolódni az Isten egyházában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja:

16. Valóban nagy a kegyességnek a titka: Isten megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben. (I.Tim.3:13-15)

Tudjuk, hogy az Ószövetségben leírtakat Pál apostol szerint így célszerű értelmeznünk:

4. Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, ... 14. Ezeket pedig abban a reményben írom neked, hogy hamarosan eljutok hozzád.

15. Ha pedig késnék, ezekből tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában, az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.

5. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, 6.hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. (Rm.15 4-6)

Tehát azok az esetek, amikor Izrael a királyai, vagy más vezetői bűnei miatt került Isten ítélete alá, azért örökíttettek meg az Írásban, hogy levonjuk a szükséges tanulságokat.

Mint ahogy pl. a Szent Sátor három részre történő tagolódása is tanítást és egyben tanulságot is rejt: ahogy ugyanis egyre beljebb megyünk, a természetes fény egyre jobban elenyészik. A pitvarban még napfény világít, A szenthelyen már a 7 ágú menóra, ami a Szent Szellemet, ill. annak vezetését jelképezi, Végül a kárpit mögött, a szentek szentjében teljes a sötétség, csak a kerubok fölött világít a sekina, vagyis maga a dicsőség, és ahová csak teljesen megszentelten léphetett be a főpap, évente egyszer. Ez azt is jelképezi, hogy ahogy egyre előrébb haladunk az Úrban, úgy lesz az életünkben egyre kevésbé meghatározó a természetes fény, vagyis az emberi tapasztalat, meg tudás, de egyre több lesz a szentség és az isteni bölcsesség. Krisztus keresztre feszítésekor pedig a kárpit fentről lefelé kettéhasadt, megnyitva a Szentek Szentjébe is az utat – ami számunkra is nyitva áll, ha vállaljuk azt az életet, melyben folyamatosan csökken a természetes fény, egyre nagyobb helyt adva Isten természetfölötti világosságának. A kárpit azért felülről lefelé hasadt ketté, hogy egyértelmű legyen: csak az a személy tudja megnyitni az utat, aki felülről jön. Ő Krisztus Jézus, a megváltás koronája.

Ez az Igéből leszűrhető tanulság. Az ember a Szellemmel való közösségben valahogy így halad előre, és a hívői "minőségét" az határozza meg, hogy Isten mélységeiből és titkaiból mennyit ismert meg és ültetett át az életébe a cselekedetei által.

Egy istenkereső keresztény gyülekezet és annak vezetői arra törekszenek, hogy az egyes hívők is ilyen úton járjanak, melyhez annyi segítséget (tanítást) adnak, ami az egyre önállóbb Krisztus-követés kialakulásához szükséges. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezetekben szolgálók, ill. szolgálati ajándékok ténykedése elengedhetetlen az egyes gyülekezeti tagok szellemi fejlődése szempontjából, de a gyerekneveléshez hasonlóan, a hívőknek az Egyházban is egyre önállóbbaknak kell lenniük a Krisztusban, illetve önállóságuknak a szellemi érettségükkel arányosnak kell lennie. Ez ma még viszonylag kevés helyen valósul meg, mert egy folyamatos változást kell hogy jelentsen mind az egyes hívők, mind a vezetők szellemi magatartásában.

Tényleges kereszténység

A kereszténységnek nem arra kell törekednie, hogy a hívők az egyre jobb és szentebb tanításokat hallva egyre érettebben gondolkodjanak, egyre erkölcsösebbek és szentebbek legyenek, majd a végén, amikor eljutottak valamiféle tökéletességre, visszajön az Úr, és elviszi őket. Ez a fejlődési folyamat – az elragadtatást leszámítva - ugyanis része szinte mindegyik vallási rendszer alaptételeinek, sőt ez az értékrend az ókori pogány társadalmaktól sem volt idegen.

Valójában az Egyház nemcsak ezért van a Földön, hanem hogy Isten akaratát cselekedje, és Krisztus természetét bemutassa, mégpedig egyéni és közösségi szinten egyaránt. Ez természetesen nem zárja ki az előzőekben említett fejlődési folyamat szükségességét, de az nem végcél, hanem csak eszköz az Úr akaratában való járáshoz. Az ószövetségi Izrael is Isten akaratának, illetve vezetésének követését mutatta be pl. a pusztai vándorlás, vagy a Kánaán elfoglalása idején. Minden akkori „világi”, azaz környező nép tudta, hogy felhő- és tűzoszlop alakjában az Úr lakik közöttük, és Izrael elsődleges ismertetőjegye ez volt, nem pedig a Tóra által előírt erkölcsi parancsolatok betartása, noha ez utóbbi Isten vezetésének szükséges velejárója volt. Ma az Egyházban ez a fontossági sorrend sokszor fordítva jelenik meg, talán azért, mert a kereszténység még nem érte el azt az állapotot, hogy az ószövetségi Izraelhez hasonlóan az Úr kézzelfogható módon lakozzék a gyülekezetekben. Ez az állapot valószínűleg addig fenn is marad, amíg sok hívő fő problémája az, hogy miként szabaduljon meg pl. a keserűség gyökereitől, az önkielégítéstől, a dohányzástól, meg efféléktől, s ez a felsorolás még sokáig lenne folytatható. Képletesen szólva, az Egyház még a pitvarban topog, és a meg-meglebbenő sátorponyva hagyta résen időnként bekukucskál a szenthelybe. Köznapibban megfogalmazva:

Nincs, vagy alig van az egyháztagok előtt mennyei perspektíva, legföljebb némi homályos belső meggyőződés egy jobb jövőről, mert Isten kézzelfogható jelenléte a gyülekezetekben ma még igen ritka.

Vezetve vagy megvezetve

Kicsit hosszú volt a bevezető, és csak azért bocsátkoztam bele, mert úgy érzem, hogy sok gyülekezetnek az alapvető baja az, hogy:

Nincs mennyei perspektívája, és a hívőket nem a Menny, hanem a templom felé vonzza.

A hívők gyakran egyfajta szellemi kiskorúságban maradnak, és mintha vezetőik sem igazán törekednének arra, hogy érett krisztusi személyekké váljanak, akiken meglátszik Jézus, mégpedig nemcsak a tekintetükön, hanem az őket körülvevő atmoszférán, cselekedeteiken, és főleg a gondolkodásmódjukon.

Az egyes hívők fokozatos érése és az egyházi elvárások közötti konfliktus is kiéleződhet, ha például egy hívőnek Isten kegyelme folytán természetfölötti módon "megnyílik a szeme", és elkezdi a szellemi dolgokat egyre jobban és tisztábban látni. Ilyenkor nemritkán az őt körülvevő keresztény közeg egyre nagyobb értetlenségével találkozik, mert egyre kevésbé úgy fog reagálni és gondolkodni, ahogy a környezete.

Mint tudjuk, a JOBB legnagyobb ellensége soha nem a Gonosz, hanem a JÓ!

Amíg Jézus nem jelent meg a népe között, Isten igazságát a Földön a legteljesebben a farizeusok képviselték, vagyis ők voltak a JÓK. De amikor megjelent a JOBB, azaz a Felkent, a farizeusok lettek a legádázabb gyűlölői. Egy, a Szellem vezetésében járó hívő ugyanis folyamatosan fejlődik, míg a csak tanítókra hallgató atyafiak ezt csak sokkal lassabban teszik - ha egyáltalán. Mint tudjuk, a bennünk lévő Szellem mindenre megtanít, (ld. János levél) amit az embereken keresztül tanító Szellem kiegészít, és így lesz kerek a labda – vagyis az egyes hívők szellemi felkészítése.

Nyilván, a Szent Szellem embereken keresztül is vezet. De az Úr emberen keresztüli vezetése nem lehet ellentétben az én belső bizonyosságommal, amit szintén az Úr adott. Persze ahhoz, hogy én a belső bizonyosságomat ne nyomjam el a külső tekintélynek való engedelmesség miatt, vagy egyáltalán meghalljam, magamnak is éretté kell válnom. Ha viszont éretté váltam, akkor meg kell tudni ítélni a szolgálatot, a próféciákat, meg minden mást is, hiszen a szellemi ember mindent megítél.

És a “szellemi ember” nemcsak a szolgálati ajándékkal bíró pásztor, illetve a presbiterek, hanem MINDENKI, aki Szellemben jár.

11. Erről még sok mondanivalónk volna, de nehéz nektek kifejteni, mert közömbösen hallgatjátok.

12. Ha az időt tekintjük, már tanítóknak kellene lennetek, s mégis arra szorultok, hogy az isteni tanítás elemeire oktassanak benneteket. Tejre van szükségetek, nem szilárd ételre.

13. Aki tejen él, járatlan az igaz tanításban, hiszen még kisgyerek.

14. A tökéletesnek viszont, aki gyakorlattal megfelelő érzéket szerzett a jó és a rossz megkülönböztetésére, szilárd eledel való.Zsidó.( 5:11-14)

Felelősség vagy felelőtlenség

Itt van az a pont, ahol egyes egyházak napi gyakorlata és a hirdetett tanítások ellentétbe kerülnek.

Némely pásztor ugyanis egyfajta felmagasztalt fejedelemként hirdeti az Igét, de a beszédét megítélni, pláne korrigálni nem lehet, sőt ha valaki ezzel próbálkozik, hamar a kapukon kívül találja magát.

14. A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.

15. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg.

16. Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van. (I.Kor2:14-16)

A hívők egyéni felelőssége ott van, hogy ha felismerik a helytelent, akkor nekik attól kezdve a személyes felismerésük világosságában kell járniuk, és nem a tekintélynek való feltétel nélküli engedelmességben. Tehát ha egy hívő felismeri azt, hogy például egy gyülekezetben mást tanítanak, mint ahogy a tanítók élnek, akkor attól kezdve, ha ő továbbra is közösséget vállal ezzel az állapottal, maga is hazuggá válik, ugyanis megismerte az igazságot, mégis elfogadja a hamisságot. Ha viszont valaki csak egy-egy tanításbeli tévedést ismer fel, az más helyzet: akkor ugyanis kisebb a világossága, ennélfogva kisebb az egyéni felelőssége is. Magyarán nekünk, hívőknek az egyéni felelősségünk mindig az általunk felismert világosság tükrében vizsgálandó, s egyéni döntéseinket is a személyes világosságunk kell hogy motiválja, nem pedig az adott közösség elvárásai – amennyiben a két dolog szembekerül egymással.

Tudjuk, hogy Isten mindnyájunkat a cselekedeteink alapján ítél meg:

"És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat, a kik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint."

Vagyis ez azt jelenti, hogy mivel a cselekedet a gondolataink következménye, ezért az érte járó ítélet (felmentő vagy kárhoztató) aszerint dukál, hogy a gondolataink (azaz felismeréseink) milyen cselekedeteket szültek: az igazságéit, vagy a hamisságéit.

Ez az ítélet teljesen egyértelműen egyéni felelősség alapján jár, ahol nincs helye olyan magyarázkodásnak, hogy "dehát a pásztor ezt mondta". A vezetők (tanítók) nem véletlenül esnek az Újszövetség alapján is súlyosabb ítélet alá, ugyanis akik a szavukra hallgatnak, cselekedeteket szülnek a hallottak alapján, majd azok következtében üdvözülnek, vagy elkárhoznak.

Pál ‘öntőformája’

Summa summarum, egy hívő komoly bajba keveredhet a vezetők bűnei miatt, ha azokat felismerve, nem rendezte a vezetővel, vagy ha az nem volt lehetséges, nem szakította meg vele a közösséget.

Ha nem jutott el idáig a felismerésben, mások lesznek a cselekedetei, és értelemszerűen a neki járó ítélet is. Ez természetesen nem változtat azon, hogy ha egy vezető egy gyülekezetet rossz irányba visz, akkor Isten ítélete nem csak a vezetőt, hanem az általa vezetetteket is sújtja, hiszen az ítélet mindig személyre szabott. Jonatán hitvány halált halt, mert bár tudta, hogy Dávid kicsoda és szerette is, mégis az atyai házat (vagyis Sault) választotta a Dáviddal való együttbujdosás helyett. Mikált, a húgát ugyanakkor nem érte ilyen sors, mert nem rendelkezett akkora világossággal, mint a bátyja. Saul bűnei miatt (pl. halottlátó asszony meglátogatása csata előtt) az ilyen egyéni sorsok mellett az egész nemzet is végveszélybe került.

Ami pedig a bálványimádást illeti: az ember akkor is lehet bálványimádó, ha a szolgálati ajándékon keresztül megnyilvánuló Krisztust követi, nem pedig Krisztust személyesen, ugyanis rászorul az emberre, aki az ő számára az Úr „üzenetét” közvetíti.

Ez azt jelenti, hogy bár teológiai értelemben helyes tanításokat vall, de a gyakorlati cselekedetei szintjén emberkövető - vagyis bálványimádó, mert nem Krisztustól, hanem a Krisztust hirdető embertől függ. Ez az a bizonyos: "azt mondta a pásztor" - effektus, amit sok hívő „ultima ratióként” gyakran bevet, ha elfogytak a teológiai érvei.

Mivel pedig a bálványimádás halálos bűn, ezért az ilyen hívő egyre távolabb kerül az üdvösségtől. Nem véletlenül bosszankodott meg Pál a filippibeli jövendőmondó lánykára, aki Pálékat akarta a központba állítani, miközben az apostol Krisztust hirdette és a célja az volt, hogy a hallgatói nem őt, hanem Krisztust ismerjék meg és magasztalják fel. Sőt, amikor az emberek Listrában áldozni akartak nekik, a tömeg közé futottak, nehogy istennek tartsák őket, mert tisztában voltak azzal, hogy Isten azonnali ítélete fog lesújtani rájuk, ha engedik, hogy a tömeg az apostolokat Isten szolgáiként felmagasztalja. /ld. Heródes halálát az Apostolok cselekedetében. Tehát szűk az a mezsgye, amely Jézus tényleges követése és a Jézust hirdető személyek, vagy gyülekezetek követése között húzódik, de átlépése élet és halál között dönthet. Ugyanakkor személyes hitem és meggyőződésem, hogy az Egyház Jézus visszajövetelekor nem szánalmas, hanem dicsőséges Menyasszonyként örömmel és repeső boldogsággal fogja köszönteni a Vőlegényt.