Írnék, ha látnám értelmét, de akárcsak Salamon¹, belátom, nincs értelme a sok betűvetésnek. Az ember tanul, mégse tanulja meg, kárára fordul minden, amit tud. De a kitalált ész is nagyon zavar, átírja, amit írtam, nem ismerek magamra, már mérce sincs, amihez mérhetném a sorsom, ki vagyunk sajátítva. Pedig eleinte jól jött, hogy nem kell papírra gépelnem, szerkeszthettem egyből, ha úgy gondoltam. de már a szoftverek is megváltoztak, fenyegetnek s a billentyűimből is páran megdermedtek, nem engedelmeskednek. Ú gépet, új operációs rendszert kellene vennem, amire nincs garancia, hiába ígérgetnek. pedig jó volt a Windows 10-es. Fáraszt a folytonos átszervezés, zavar a mindent tudni akarása rólam, eldönti ki vagyok, mit éltem, hogyan, átírja, amit fogalmaztam, helyettem beszél, de a nevemben, pedig megbízást rá nem adtam, kisajátít, magyarul: lop. csak most fejlesztésnek hívják.

úgy sajnálom a fiaimat, unokáimat, ha tanulnának se lenne reménytelibb jövő, s ebben a nagy „diktatúrában”, amit folyton skandálnak, elvész az élet gyönyörűsége, mert mindent szájbarágnak. Nincs idő felfedezni semmit, készen, mint a kétszersültet háborús katonáknak, úgy teszik eléd, odavetik – úgyis sírtöltelék leszel, ne sírj. Most a háborúnak, az árulásnak, a hazugságnak, a letagadásnak, a szavak kiforgatásának van nimbusza, mindent ellened fordítanak, amit kiejtesz a szádon, nem okosan elemeznek múltbeli eseményeket, hanem az indulat rakja át s ad új értelmezést a múltbeli történéseknek, már semmi sem az, aminek látszott. Kéknek nézed az égboltot? le van védve, már szürke a névjegye, nem figyelsz? bolond! Folyik a visszafelé satírozás-festés, minden más, mint ahogyan történt, s amit én tettem, szól a vád, te tetted velem! jaj, jaj, jaj – minek születtél ember?

Már csak a remény bíztat, hogy visszájára fordul megint minden, és akkor, ahogy a forgóajtó kiforog, láthatjuk mi van belül: semmi! csak mi, akiket kiforgat, ha idejében kilépünk!

Ha nem tudnám, hogy ölni végzetes, bűn, amit le nem moshatsz, hogy a szavakkal is ölhetsz és azok is mind ellened fordulnak, ha kapnál még esélyt, hogy helyrehozzad, már te sem emlékeznél rá mit képviseltél, ki is vagy…

Régen, mikor még nem tudtuk az Istent, fontosabb volt a szó, a tett, ami téged jellemzed, nem volt akkora súlya a hazugságnak, lehettél csalafinta, tréfás, vicces. De ma már nincs idő a tréfálkozásra, bolond, aki fejére húzza a kalapot: én semmit se láttam, semmiről nem tudok! mondja s még fel is mentik, hiszen nincs meg már az a bölcs zsinórmérték, ami szentesítené az esetet, amihez mérhetnék. Elherdáltad lehetőségeidet, ember. nem vigyáztál, arra, ami szent. Pedig a régi hitetlenek megőrizték azt a rendet, ha nem teljes szívvel, akkor is: az volt a mérce, melléálltak, ha kellett vallani, annál tökéletesebbet nem talált ki senki, minden mást elfújnak a szelek. Arcpirító, otromba, szégyentelen, gyilkos nemzedék ez. Jaj azoknak, akik ma gyermekek! Régen csak a haláltól féltettük őket, de ma már attól, hogy meg is érnek a halálra, mert kihúztak alóluk minden biztos talajt, oszlopot, törvényt, ami megtarthatná őket orkánok idején.

De délibáb, amit helyette adtak, szivárványos repülőszőnyeg!

1. A prédikátor könyve Bölcs Salamonja