Ha végignézek az életemen, mindig aktív voltam. Iskolásként a sportban jártam élen, majd verseket írtam, majd művészi pályán szintén az alkotás töltötte ki az életem, majd interjúkötetet készítettem a színészekről, akiket szerettem, aztán többet szerettem volna nyújtani a gyerekeimnek, és áttelepültünk Magyarországra, ahol derékba tört a "karrierem". Kiderült, hogy az egész életem úgy rossz, ahogy van. És elkezdtem megismerkedni azzal, aki teremtett, aki aztán újjá is szült, és aki kitöltötte az életem. Ebben a családom nem volt társam, hanem ellenségemmé lett. Az igazi családom a hívők közössége lett. Amíg ez a közösség élő volt. Aztán, hogy halódott, nagyon egyedül maradtam, pár testvér volt, aki tartotta bennem a "lelket". Hálás vagyok értük az Úrnak.

Mire is vágyom? Arra, hogy az Úr ki ne köpjön a szájából. Aktív lennék ma is, csak valahogy senkit sem érdekel, amit mondani szeretnék. Hogy a bűn bűn. Én is útálom. Mégis beleesek, és ilyenkor iszonyatos lelki kínokat élek át, amit nem lehet megbeszélni senkivel, csak az Úrral. Ő nagyon jó. TUD engem. És nagyon remélem, hogy nem aszerint fog megítélni, vagy megjutalmazni, hány embert vittem és tartottam meg előtte, mert nincs belőlük szinte senki. Ha erre a"gyümölcsre" nézek, akkor üres a kezem. Még a szívemből is ki-kilopkodja a gonosz az igéket, mert nincs edény, akibe önthetném az olajam. Könnyű mondani, hogy ott a környezeted. Engem, mint Jeremiást, csak üldözés ért az IGE miatt. De Jeremiást is szerette és megtartotta az Úr.

A természetes közegem az a művészi és irodalmár társaság, akik magányosak ugyan, mégis nagy társaságban élik és értik azokat a finom rezdüléseket, amikkel művész lehet valaki. Ebből a közegből először én magam szakadtam ki, azzal, hogy eljöttem otthonról, és egy pénzcentrikus, érdekek mentén működő világba kerültem, majd maga az Úr szakított ki belőle, és adott nekem oly értelmet, ami ezen FELÜL van.

Ha Ő, az ÚR, kimarad az életemből, SENKI és SEMMI vagyok. Akár már most meghalhatok.

Nem imádkozom sokáig, mint régen. És nem hosszan, mert magam is únom, és nem is emlékszem arra, mit mondtam az elején. De gyakran. És nagyon sokat GONDOLOK az Úrra. Egyre inkább zavar az ömlengő, lelkendező "imádat", mert van ilyen mellettem, aki a halálban van és a fiamat is azzal hitegeti, hogy minden OK, sőt, Vele van az Úr. Pedig nincs így. Az Úr mindenütt elérhető, de ehhez hit kell. A hithez pedig prédikáló, aki az IGÉT prédikálja.

Szóval hazugsággal "gyógyítgatja" a fiam lelkét a nagyanyja, és én NEM TEHETEK SEMMIT. Nem vonom meg a vállam. De le vagyok írva a családomban. Hallgass el a hülyeségeiddel - hangzik.

Te mit tennél az én helyzetemben?

Sokszor, nagyon sokszor gondolok arra, hogy kimennék innen, üres kézzel, hadd legyenek boldogok azzal, amijük van, éljenek nélkülem, úgyis csak szálka vagyok a szemükben, de még a gyülekezet szemében is, mert a bűn ellen beszélek, és ez nem tetszik sokaknak... Jónás a cethal gyomrában. Vagy Sámson Delila karjaiban. Vagy Nabukodonozor, mikor már állatként létezik...

Az Úr IGAZSÁGOS. Csak azt kapom, amit megérdemlek.

Van egy pici mag a szívemben. Sokáig azt hittem, attól lesz nagy, ha kimondom, ha átélem, ha megcselekszem Isten akaratát. Évtizedekig fontosabb volt a közösség, Isten akarata, az Istentisztelet. Nem hiányoztam soha. Munkát nem vállaltam akkor. Visszautasítottam, pedig ebből éltem. Dalokat szültem az Úrnak. Énekeltem, játszottam NEKI. És ez NEM KELLETT a közösségnek. MERT nem tért meg a családom.

Pfúj, micsoda önsajnáló mondatok!!!

Az a pici mag a szívemben az Úr Igéje és tisztasága. Elválasztottsága, szentsége, igazsága. Egyedül EZ, Ő tartja bennem a "lelket", a reménységet, hogy mégis érdemes... Mert nem hiábavaló a mi munkánk az Úrban....