Pedig az Úr azt kéri tőlünk, hogy mindig úgy éljünk, minden nap, mintha az lenne az utolsó, itt a földön.
Mi mégis halogatjuk a fontos dolgokat, a tisztába tevést, a tisztázásokat, amikre szükség lenne.Jómagam is.
Jó lenne kimondani mindent, ami a szívben van.De tartunk attól, hogy fájni fog, annak, aki hallja. És akkor megharagszik. És akkor mi szenvedünk. Mert bizony a megbocsátás isteni műfaj. Csak Isten szemszögéből, isteni erővel, Őrá figyelve, Benne bízva-reménykedve tudjuk mi is megtenni.
És Ő nem von ki bennünket az igazmondás következményei miatt kialakuló nehéz lelki helyzetből.Talán jobb lenne ezt tudomásul vennünk, előre felkészülnünk rá, s akkor az elszenvedés is könnyebb lenne.
De azt is tudnunk kell (kellene), hogy azokat a gondolatokat, amiket Istentől kapunk, megosztani csak azokkal könnyű, akik "leszámoltak" evilági életükkel, önmagukkal, és mennyei pesrpektívából szemlélik, élik az időt itt a földön. Nekik nem árt semmi. S ha fáj is valami, csak azért, mert be vannak még zárva ebbe a testbe, ami össze van nőve a lelkünkkel, szellemünkkel. Még. De majd kapunk egy új testet.
És akiket ez a része kevésbé érdekel, azok a "kereszténységben" megelégednek a felszínnel, és lesznek elvallásosodott, lassan kiürülő, hasznavehetetlen edények.
Hát ettől őrizkedjünk. Ezért (is) kell szüntelenül imádkoznunk, és lágynak, érinthetőnek tartani szívünket az Úr előtt.Ami azt jelenti, hogy néha fáj, mikor megérint.
