Mi is az én hibám?

Nem szeretem a pontatlanságot, azt sem, ha eröltetik a gyermeket valamire, és az szemtelen. Nem vagyok tanító, sem gyermekpedagógus, különben azt végeztem volna. De örömmel játszottam nekik, velük, az én vezetésemmel. Azt nem szerettem, mikor egy gyermek akart dirigálni a felnőttnek.

Az a hibám, hogy az alkotó munkához tiszteletteljes csendet és együttgondolkodást kívánok. Enélkül nem jön létre semmi. Vannak keretek, amiken belül lehet közösen megteremteni valamit, egy előadást, egy gondolatmenetet megérteni, ehhez mind a másik tisztelete és megbecsülése szükséges. A közbekotyogás ostoba dolog. Maga az ige figyelmeztet erre, " aki felel valamit, amíg meg nem hallja... bolond" (Példabeszédek 17:13).

És: "Az igaznak elméje meggondolja, mit szóljon..." Példabeszédek 15:28/a).

Ez azt jelenti, hogy számolni kell magában az embernek legalább tízig, amíg válaszol, vagy mond valamit, hogy meggondolja mit ejt ki a száján. Isten Igéje bolondnak nevezi a hitetlent, és igaznak a hívőt. A világ szerint bolond, aki így él, de az Úr szerint igaz ember. És ez számít.

Ezért fontos tiszteletben tartani Isten tanácsát, hiszen megvetve azt csak magunknak okozunk kárt.

Olyan bölcs az Úr! Mindenre van tanácsa, megoldása, és ehhez értelmet is adott az embernek, hogy használja azt!

Az Úr előtt utálatos, ha egyik leuralja a másikat a saját véleményével. Megegyezni csak úgy lehet, ha meghallgatjuk egymást és ezt az Ige világosságánál tesszük. Mert mindannyiunkat az Úr kijelentése erősíti meg, amit az Igéjén keresztül ad.

Régi közösségeken könnyen eluralkodik a szokás-rendszer, az újak pedig ebbe a szokásba lépnek be, nem ismervén az igazit: amikor mindenikünk egyenlő az Úr előtt, és mindegyikünknek lehet és kell is legyen kijelentése az Úrtól, anélkül, hogy félnie kellene attól, hogy bárki is "leüvölti", "ledorongolja" vélekedéseit. Amikor ez a fajta félelem kezd uralkodni egy közösségben, már nem az Úr ösvényén, hanem mellette tapogatóznak, észre sem veszik, hogy letértek róla, és meg sem hallják, ha valaki szól nekik. Az ébredés általában személyes (:), és a felébredt felébreszti a másikat is. De az ébresztő még nem riadó! A riadót majd maga az Úr fogja megfújni egy angyal által. Addig csak ébreszt, figyelmeztet. És bizony az ébredés mindig azzal jár, hogy számba-vesszük magunkat, kiigazítjuk, amit kell, megmosakodunk, felöltözünk, és ezt szellemben is megtesszük, ami azt jelenti, hogy tisztába tesszük a lelkünket is. Ehhez az Ige ad segítséget. Ezután jön a többi. Hogy a már felöltözött ember elkezdi a napját, magához veszi aznapi táplálékát, pld.. Isten aznapi beszédét, ami őt megigazította, és így indul a napnak. Szívében, a kisagyában Isten bátorító, intő igéjével. Így hallod Isten hangját. Így leszel a juhai közül való. És ezt a "nyájban" örömmel meg kell tudni osztani a többiekkel, és nem abban a felállásban, hogy mint az iskolában, felelünk és kiállunk, és a bizonyságtétel végén tapsot várunk, vagy elismerést. Egymás mellett kell élnünk, nem egymás nyakán.

És hát bizony nem mindenikünk lesz evangélista, sem próféta, sem tanító, sem pásztor - amely szolgálatok mind az Úrtól adatnak, nem a magunk érdemei szerint, és ezzel kell majd elszámolnunk Előtte, mihez kezdtünk vele? Azzal a talentummal, amit adott? Az, hogy mindenkinek van tanítása, az nem azt jelenti, hogy tanító is egyben. Az, hogy imádkozik, és meggyógyul valaki, az nem azt jelenti, hogy gyógyító szolgálatra hívatott el. És attól sem lesz pásztor valaki, hogy gondoskodik valakikről a gyülekezetben. De ha nem tudunk józanul mérlegelni, akkor kérdéses, hogy igazán halljuk-e az Urat, vagy csak azzal hitegetjük magunkat, hogy halljuk. Amíg nem tud két hívő félelem nélkül és őszinte hittel leülni a másikkal, addig nagy bajok vannak.

Arra gondoltam, hogy lehet egy kéz egész távol a másik kéztől, a testben, de össze kell tudjanak kulcsolódni - legalább imára... Az régen rossz, ha az egyik nem tartja kéznek a másikat....