Fájok. Pedig már meghaltam. Ez az ó mégis mindig azt hazudja, hogy él. Összekeverednek bennem a dolgok, és már nem tudom, hogy akiben összekeverednek, az kicsoda? Bent van valaki, aki szereti az igazságot, megnyugszik az Ige tekintélye alatt, oltalmat érez, védelmet élvez. Itt szabadon gondolkodhat az "odafelvalókról". De "kint" találkozik az a valaki, aki már meghalt, a világgal. Benne él, mégsem belőle való. Hogy lehetne ezt a kettősséget kiküszöbölni? Ima. De imádkozni is ez a kinti teremtés tud. A benti anélkül is jól van. Annak csak sütkérezni kell Isten jelenlétében. Ez a jelenlét pedig attól olyan különleges, nem evilági, megfoghatatlan, mert bent van, elrejtve minden szem elől.

Akkora lármát csap a világ. Ez fáj a kinti énemnek. És nem találok társat ehhez a kintihez, a bentit meg nem lehet különválasztani a kintitől. Még. Vagy soha nem is kell?

Azt mondja a pásztor, hagyd a családod, ha nem akarja az Urat, gyere te. De azt mondja az Ige, engedelmeskedj a hitetlen férjnek.

Megvallhatom a bűneim, amire az a lét kényszerít, amiben élek, hitetlennel, felemás igában. De ettől még nem változik semmi. Hogyan is kérhetné számon tőlem bárki azt, amit az Úrért hagytam el? Az evilági "sikerülést".

De van "evilági siker" evangéliumi körökben is.

Menj, hirdesd, ne add fel, társulj valakivel, nem számít, ha nem velünk, csak hirdesd... Kinek? Mit? Hiszen mindenki azt hiszi, ő jól hisz. Meg se hallgatnak. Mindenki csak mondja a magáét.

Fájok a hallgatástól, az ostobaságtól, a lenézéstől, a megvetéstől, a képmutatástól, a hazugságtól, a nemtörődömségtől, a felelősség nem vállalásától, amiket elkövetnek. Amiket elszenvedek.

Fáj a mások süketsége, és abbeli szándékának hiánya, hogy valamit is megértsen, felfogjon a történésekből.

És fájnak a meg nem történt megtérések, gyógyulások, szabadulások.

Nem Isten a hibás.

Neki biztosan én fájok.