anyám, szégyellem, hogy voltam

nem lázongtam, nem panaszkodtam

évekig - és kibírtam

mára mégis elszakadt a cérna

utálatos lettem, léha

fecsegő, ki nem titkolózik

könnyít, kimondja  hordalékait

jaj, nagyon fáj, nem megy mégse

többet nem őrzöm  magamban őket

pedig nincs  szív ki értene

sajnálkozik, teher vagyok 

ha rögtön kimondom őket 

nem gyűltek volna össze

 tanácsod tiltott: ne beszéljek

ne öntsem ki lelkem idegennek – és ki nem az?

mind be vagyunk zárva  s arra várunk

valaki meghallgat, panaszunkat orvosolja

- már azzal, hogy végighallgat -

s elfelejtjük, hogy utána mi jön

a csömör,  mert gyengék lettünk

s az ORVOS, ki gyógyít, késik

de persze eljön

csak bírjam kivárni biztosan tudva

hogy nem hagy így

de ez a kétely is métely

feltételezni, ami rossz nekem, hogy azt tenne velem

le is írom magam rögtön, eldobni való rongy vagyok

- nem tűrök végig -

lehajtott fejjel sunyi, kitátott szájjal barom

körülöttem mind halottak, nem értenek

erőtlen, aki bíztat, nincs értéke, súlya

én vagyok az elveszettség újkori, intő szobra

hogy kik előtt ott az élet, ne legyenek ilyenek, soha!

 leírni is kár,  kinek mondjam

mind halottak, ahogy az írás mondja

csak, aki végig kitart, nem leng ki minden szilre-szélre

megelégszik a ninccsel is, ha a mindenséget kérte

és biztos abban, hogy nem hazudták

mikor erről először hallott

épp földet ért egy idegen, biztonságosnak hitt talajon

szűz volt, mit sem értett a világ e szeletéből

nyitott szívvel hallgatta, amit mondtak 

Úr Jézusról, ki ÖRÖK ISTEN

és emberré lett, mert szereti, akiket az Atya szeret

Istenem, most kezdem érteni mit is jelent a szeretet

a vak nem szemmel lát, de szívével odahallgat

legközépre, hol az dobban

felismeri Atyját, aki Fiával üzen

hát ne állj ellen, öleld vissza

nem enged el, te se engedd!