Talán a nagyotmondás kísértése visz rá embereket arra, hogy újat és újat mondjanak, amire remélhetőleg felkapják a fejüket mások, és odafigyelnek a személyre.

Milyen pontos az, mikor Pál apostol azt mondja, hogy nem akar másról tudni (köztetek- teszi hozzá), csak Jézus Krisztusról, róla is mint megfeszítettről. Mindig a haláláról emlékezik meg. Mindig arról beszél, mit tett értünk, mi történt azzal, hogy engedte, hogy megöljék. Csak kényszerűségből beszélt magáról. Mert aki fontos az az Úr.

Ezért aztán félrevezethet egy ember életrajza, hiszen ő csak megélte a kegyelmet - jó esetben - de nem ő a kegyelemosztó.

Eszembe jutnak különböző hangzatos tanítások. Hogy ördögöket űzhetünk, gyógyíthatunk, új nyelveken szólhatunk, halottakat támaszthatunk az Úr Jézus nevében. És ez mind igaz. Csakhogy nem ez a lényeg! Hanem hogy ismerjük-e az Urat?

Azt hiszem mindenkit aszerint fog megítélni, mennyire ismerte Őt. Eszerint fogja megjutalmazni a cselekedeteit. Mert az üdvösség már készen van, azt ajándékba kaptuk éppen az Ő kereszthalála szerezte meg számunkra, ezért hát felbecsülhetetlen! - és ebből meríthet mindenki aki Benne hisz. Ki mennyit, az már az ő és az Úr dolga.

Jaj de sokat bukdácsolunk ebben az életben a hit útján, azt gondolva, hogy a mi hitünk a mérvadó a másik ember számára is! Egy kétségtelen: az Úr Jézus a bűneink miatt feszíttetett meg. Isten gyűlöli a bűnt. Abban megmaradni  nem szabad, ha kereszténynek hisszük-valljuk magunkat. Ezért kell megismerni a törvényt, aztán a kegyelmet, e kettő között pedig azt aki félreállította az útból azt az akadályt, ami az Atyához vezető utat eltorlaszolta.

Eleinte azt hittem, azt tanították, hogy aki nem gyógyít, nem űz ördögöket, nem támaszt halottakat, nem szól új nyelveken az nem is hívő, hanem képmutató.

Aztán azt láttuk, hogy akik hívők, azok se tudnak mindig gyógyítani, szabadítani, nem szólnak mind új nyelveken, nem támasztanak halottakat. Ekkor jött a magyarázat: mert nincs hit, mert nem ismerik az Urat, mert engedetlenek.

És nem így van!

A blogom lassan olyan, mint egy folyóirat. Szerepel benne sokféle hit. A hit útján sokféle tapasztalat, meglátás, meggyőződés helyet kap, mert a pislákoló gyertyalángot az Úr nem oltja ki. Hiszem, hogy csupán pislákoló gyertyafényhez hasonlítható bármelyik hitbeli meggyőződés ahhoz képest ami az Úrban van. Azt vallom, hogy szavakkal el nem lehet mondani, mit készített számunkra az Úr. A szavak is elfogynak, megkopnak egy idő után. De a Szellem, aki áthatja azokat, megelevenít! Ezért mindent az minősít, micsoda lélek mozgatja, indítja.

Nem a külső, a cseledetek számítanak, hanem az inditék. Az ok. A miért. 

Tegnap azt mondtam valakinek, hogy lehet széplelkű aranyszívű az is, aki csúnyákat mond. Mert nem az számít, amit megszokásból, ragadományként alkalmazva használ az ember, hanem ami szívből jön. És van ember, aki szépeket mond, de érzed a lihegő kutyát benne, aki lohol a koncért. 

Isten, mikor megragad minket, ott bent ragad meg, azt a részünket, amit Ő alkotott, a szellemünket, és ehhez adja a segítséget igéje, felismerések útján, hogy mind közelebb és közelebb kerüljünk hozzá, aki már bennünk van, ha megtértünk Hozzá, és elhittük, hogy Ő létezik és itt járt a földön, és meghalt és feltámadt, és mindezt értünk tette. 

Tulajdonképpen az egész Biblia, az Ige a hívőknek szól, nekik eledel. Nem a világnak.