Mit jelent odaadni a legféltettebb kincsed azért, amit meg akarsz nyerni? Foglya kell légy annak, aminek csínját bínját meg akarod ismerni. Most látom milyen ragadozó, aki ezt követeli, hogy csábít, habarít magába míg már nem látsz senkit-semmit rajta kívül. Izgalommal, gyönyörrel, szerelemmel kábít. Rabságod veszettül izgalmas. Bolond ki innen szabadulna. Olyan világot kapsz vele, amiben nem akárkinek lehet része. Folyton új arcot ölt s te elbűvölten követed. Nincs ennél édesebb varázslat. Magadtól el nem hagynád, hisz ez isteni!
Szálinger Balázs Becsvölgye c. darabját láttam a Hevesi Sándor Színházban. Nem kell kétségbeesned kedves színháznéző honfitársam, nem mentek „félre a kerekeim” – láttam, amit láttam. Mégis ezek jutottak eszembe. Mikor belekóstolsz abba, hogy te is világot teremtesz, ráadásul sikere is van, megérted. Rájössz, Isten is erre teremtett. Kisistennek abban, amit épp csinálsz. Csak gyávák irigylik tőled a tehetséged. Azok, akik tudják, minden az övék, már nem félnek.
El tudom képzelni ezt a beszélgetést Teremtő és teremtettje között. Hiszen maga mondja saját könyvében: Nem én mondtam, hogy istenek vagytok? Kiki legyen isten abban, amit csinál, teszem hozzá magyarázatul, hogy helyre billenjen ez az írás is.
Még a múltszázadban árulta el nekem egyik kolozsvári színházi szakember nyersen fogalmazva, hogy félre ne értsem: qrvája kell légy a mesterségednek, ha jó akarsz lenni benne. A szenvedély hajtja, tartja életben, ettől van spiritusza. Nem szabad fuserálni. Megírta a költő: Dolgozni csak… ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Pontosan, szépen. És igazul – teszem hozzá én. Akkor csúszik félre, amikor csak magunknak dolgozunk.
Ennyire csehül állunk? Ingerküszöbünk már rég a béka feneke alatt – folytatnám, de érzem, ez a stílus már a mese szintjén lebeg, mint ökörnyál a levegőben. A költeményekből nem lehet megélni, több kell, ami zsigerig hatol, nemcsak a felszínt borzolgatja. A paraszt izzadtságos munkával keresi kenyerét, nincs itt semmi mellékzönge. Bosszankodnak, ahogy szoktak. A huszonegyedik századi magángazdák pedig gyarapodnak, ahogy lehet. Gyeptéglákat adnak el náluk módosabb újparasztoknak, amikor a magyar Bonnie and Clyde toppan be a vidéki birtokra.
Ismeri a dörgést a zalai szerző, övéinek írta, úszik be a gondolat, mint képembe a füst a színpadról. Azt látjuk, amit a hírekben hallunk. Realizmus kell a népnek, nem cirkalmas hablaty. Valóságot akarunk. Kegyetlent, durvát, ha az. A színész meg játszik és kaján vigyorral lesi a hatást. Jó szórakozást, mondja a rendező (magában kuncogva el…, mint régen a szerzői instrukciók a nyomtatott példányban). Adok én nektek realitást, és megrendezi, ha már megírta a földi, rábízta a színház. Somolyoghat belül a mástáji, mert mindig máshonnan származunk, amikor a szőnyeg szélére állít a történelmi helyzet. A színháznak ez a dolga, csapjon a levesbe, leplezze le a (húsba vágó) valóságot. Háború van békében is. Ne hazudjunk rózsaszín fellegeket az égre. Aki hüledezik ébredjen fel, nézzen tükörbe.
A színészek, hiszen lételemük a játék, élvezettel merülnek bele a sztoriba. Nekik ez csak rabló-pandúrjáték. A végén levesszük a maszkot, a jelmezt, hazamegyünk békés otthonunkba. A színház „mulatsága”: büntetlenül rúghat ki a hámból. Nem kell neki lopni, csalni, vesztegetni, elég eljátszani, mint kölykök a gyerekzsúron.
Kovács Martin ezzel a szereppel érdemli ki szerintem igazán a színész kategóriát - igaz, nem láthattam színpadon, csak Zalaegerszegen. Benne van, dörzsölt, rafkós, elhitet ő mindent – csak kapkodjuk a fejünket, annyiféle csavart használ kliensei behálózására. És közben jóérzésű is. Persze, a szerzőnek köszönheti, aki nem ma jött le a falvédőről. Remek színészi munka. Belebújik a figura bőrébe, el is tűnik benne, annyira sikerül. A végén el sem akarjuk hinni, hogy nem ő a főbűnös. Vagy mégis? Ne jöjjünk zavarba, ha nem tudjuk eldönteni. Ha a valóságban sem képes a bíróság mindig kideríteni az igazságot, mit várjunk a nézőtől. Még jól is jön a fullasztó köd, amitől másnap is köhögünk. A felbújtó körülfonta áldozatát, élvezet közben megfojtotta, aztán eltűnt, mint szamár a ködben. Egyelőre. Nekünk itt tesz pontot a szerző a történet végére. Lehet sorozat ebből? Kitelik tőle.
Dura Veronika mostanában a rossz nők szerepkörében jeleskedik a színpadon különb feladatokra rendelt tehetségével. De meg kell tanulni mindent, hogy a törtkarú Vénuszt is eljátszhassa, ha úgy adódna. Tőle függ, mennyit hasznosít tapasztalataiból, mit őriz meg. Minden képessége megvan ahhoz, hogy nagy formátumú színésznő váljék belőle. Finom árnyalatokkal, pillantásaival jelzi mit is forgat a fejében, ezzel új színt alkalmaz eddigi alakításaihoz képest. Tetszik, ahogy sejteti, ki az igazi manipulátor, aki úgy irányítja a dolgokat, ahogy akarja.
És nőnek az új üdvöskék is, Kovács Virág kislánytermetére rácáfolva egyre érettebb színésznőnek bizonyul. Egyszerre tud kislány és kemény amazon lenni, aki képes megvédeni magát, ha kell. Csak bíztatni tudom, minden szerep kínálta lehetőséget ki kell kihasználni.
Szakály Aurél sokadik postás/polgárőr szerepét nyűvi. Nála érezni a becsípődést, ami a szereposztást illeti. Ki másra osztanák, nem kell sokat vesződni vele, csinálja magától. Ráég a szerepkör a színészre, ha… de mit tudna tenni, ezeket úgy játssza már, hogy nem is adják másnak, ő a jó benne. Ezúttal kicsit mélyebbre merül a dolgok kibontásában, figurája elemzésekre hajlamosabb, mint az eddigiek. Megbízható színész, aki (pld. Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli kamaradarabjában), mint Szappan partjelző más arcot is ragyogón magára tudott ölteni. Persze ezt a rendező-kollega, Farkas Ignácnak köszönheti, aki megbízott benne. Ez a siker titka.
De ki itt a főszereplő? Besenczi? Pap Lujza? ketten együtt, ez a véleményem. Pap Lujza most kalibrál igazán a középkorosztály szerepkörében. Erős is, markáns is, szerethető is. Asszonyosan nőies, egy igazán komplikált élethelyzet áldozata. Törékenységéhez nem illő vulkanikus kitörésekkel fenyegeti darabbeli párját, ezt ki se néznénk belőle. Besenczi Árpád a vehemens támadások elől mindig más témára váltva menekül, csak megnyomja magán a gombot, máris fordulatot vesz a cselekmény. Az igazán gyávák bevált gyakorlata ez, a színész jól él ezzel az eszközzel. Lép egyet a színészi ranglétrámon felfele. Persze sok a már jólismert színpadi fogás részéről, de ezt átháríthatja a rendezőre, aki ráosztotta a szerepet. Ezt kapta, ezt játssza. Örülnék, ha egyszer igazán emberére akadna, aki nem elégszik meg a már bevált színészi fogásokkal, amire hajlamos ha elkényelmesedik a színész. Bár az egyéni elóadóestjében (Csehov: Nyári tragédia), amit a Gálaműsoron láthattam igazán jelesre vizsgázott. Mihály Péter pedig száguld felfelé azon a létrán, amit a rendezők elé állít az élet(?) – talán pálya is lehet belőle. Neki is kihívás kell legyen minden munka. Rendezésben is lehet fogyasztóvá süllyedni.
Szerző, igazgató, rendező vizsgázott ez alkalommal is. A megélhetési kényszer nagy úr, csak többre vágyunk. A színház, a művészet a bátrak terepe. Itt csak hősi halált érdemes halni, vagy győzni fölötte – mondjuk, halhatatlansággal. Tény, Szálinger Balázs remekül csűri-csavarja a történetet, beleszédül a néző is.
A mű önmagában kerek, megáll a lábán, remek terepet nyújt a színészeknek kiélni játékos kedvüket. Kicsit többet beszélnek, játszanak szembe a nézővel, hogy jól látsszon az arcuk, ez a rendező sara, aki engedi. Pap Lujza és Besenczi kettőse működik. Ismerik egymás rutinjait, könnyen alkalmazkodnak egymáshoz. A kicsi Csabi, aki árnyékként itt-ott feltűnik, ahogy olvasom Arany-Horváth Zsuzsa kritikáját, sötét folt. De lehet elkábított a füst, és az tényleg. Pedig Fritz Attila Csabija szépen énekelt a végén.
A szerző sikert akart, be is jött neki. A rendező kényelmesen hátradőlt, a színészek úgyis megcsinálják. Ők elővették bevált módszereiket, némileg szerepeikhez igazítva. Zala megye kétes büszkeséggel ölelheti keblére szerzője darabját, színháza előadását, hiszen róla szól. Róla szól?
Nászta Katalin
Szereposztás:
Kerkai György,Gyuri, volt tanár, jelenleg biogazda - Besenczi Árpád Jászai-díjas
Kerkainé Eleonóra, Eli, volt tanárnő - Pap Lujza Domján Edit-díjas
Csaba, Alföldről jött férfi - Kovács Martin
Klári, Alföldről jött nő - Dura Veronika
Kákics Tamás, polgárőr - Szakály Aurél
Zöld Katika, levélkihordó - Kovács Virág
Csabi - Fritz Attila
Díszlet - Jelmez: Kiss Borcsa
Zeneszerző: Szemenyei János
Világítás: Németh László
Ügyelő: Szilasi Attila
Súgó: Kiss Szilvia
Rendezőasszisztens: Lengyel Noémi
