.Mindig úgy gondoltam, hogy ha jobban hiszek, engedelmesebb vagyok Istennek, több minden fog megtörténni. Ha böjtölök, ha többet imádkozom, ha 100%-ig engedelmes vagyok, akkor meggyógyulna az anyukám, mikor imádkozom érte, mert több hatalmat gyakorolhatok az Úr Jézus nevében a betegség, a démonok, a gonosz angyalok felett. Ebben nem voltam elég jó. Nem bírtam, nem akartam böjtölni, mert akkor szembe kellett volna néznem egy olyan megvetéssel, amit így is nehezen viseltem, de viseltem. Meg abban sem voltam biztos, ha mégis böjtölnék, megtörténne-e az, amiért böjtölök, és ha nem, akkor újból mutogathatnak Istenre, meg főleg rám, milyen bolond vagyok. (Tudom, hogy ilyenkor szokott elhangzani az: hit nélkül böjtölni sem érdemes. De hit nélkül Istennek sem lehet tetszeni. Ha pedig nem cselekszem, nem is hiszek, tehát rosszabb vagyok a hitetlennél. Ördögi kör.)

Másrészt fel is idegesített volna, és nem bírtam volna megmaradni az elszenvedő szeretetben pld. Mert hogy jön bárki ahhoz, hogy engem bíráljon, mikor ő maga semmit sem tesz az ügy érdekében. Ilyen gondolatok erőtlenítették el bennem, végül ki is oltották a szándékot. (Meg aztán volt rá példa, hogy böjtöltem három napig, aztán sárgaságot kaptam, és a beteg sem gyógyult meg, és másnak sem sikerült mindig elérni Istennél, hogy úgy válaszoljon a böjtre, ahogy kérte. Persze, tudom, hogy várni is kell tudni, és Isten akkor is Isten, ha nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk.)

Ez a "hogy jön ő ahhoz" elég sok emberrel szemben megkísértett. Igazából csak attól viseltem el, ha valaki felvágott, aki nálam különb volt abban, amire felvágott.

Például egy nagyon közeli ismerősöm hangjában, egy hosszabb kapcsolattalan időszak után felfedeztem azt az urizáló gőgöt, ami vastagon benne volt egy közelebbi rokonom hangjában is. Ez a hangnem fölényeskedett, lenézett és kiközösített. Helyzeteket, másokat. Ez mindig irritált. Bárki is élt ezzel a hangnemmel, hanglejtéssel, hangvétellel. Akkor is zavar, amikor nem rám irányul. Milyen alapon néz le, gúnyol ki, röhög másokon? Mit tett le ő az asztalra azért, hogy ezt a hangnemet használja? Olyan, mintha báróként, grófként veleszületett joga lenne (holott maga sem az) kiközösíteni fölényeskedő  hanglejtésével a többieket. Nem az uralkodó veleszületett joga ez, hanem a trónbitorlóé. Akinek nem inge, de magára veszi. Mert az igazi nemes nem fölényeskedik. Nem urizál, nem lenéz, hanem természetesen és magától értetődően létezik abban a helyzetben, ami a sajátja. Nincs elítélő ítélkezés benne mások felé, csupán megállapítja a tényeket. A "nálunk ez így szokás" nem minősíti le a többieket, csupán nyilvánvalóvá teszi a meglévő határokat. Nem megszabja, hanem napvilágra hozza.Igazi úr, akit úrnak is szeretünk, annak is tartunk. Elvitathatatlanul az. 

Nüansznyi különbségek ezek. De lényegbevágóak. 

Mindig az jut eszembe pld. ilyenkor, hogy még helyesen sem tudnak írni, akik így lenéznek. Vagy nem voltak képesek tanulni. Továbbtanulni. Áldozatot nem hoztak semmiért. Nem lettek mesterei semminek, épp emiatt. Ilyenkor jön a példálózás, hogy sok művész van ezzel így. Igaz. De az is, hogy ezek a művészek mégis tudtak valamit, letettek az asztalra valamit. És hát volt, van önkritikájuk, Volt, van öniróniájuk. Humoruk. Ami mindig helyére teszi a dolgokat, ha el akarnának szállni.

Talán azért is zavart mindig az a lekezelő hangvétel, ami nem is a mondat tartalmában van, hanem abban, ahogy mondja az illető, mert az igazi úr az nem eltapos, hanem felemel. Jó érzés találkozni vele. Megtisztel a társasága. Rangot ad nekem is azzal, hogy velem tölt időt, hogy értem tesz valamit, hogy egyszerűen nézhetem, láthatom, hallgathatom. Kiváltságban részesülök, ami abban a pillanatban semmivé válik, ha magamnak tulajdonítok belőle bármennyit is. Úrsága az övé. Én csak élvezhetem a jelenlétét.

Istennel vagyunk így. És lehetünk csakis így. Jelenlétében megnemesedünk. Vágyunk hozzá hasonlítani. Vonzódunk hozzá. Fényéből ránk is hull, amitől boldogabbak leszünk. Világosságában fény derül tökéletlenségünkre, anélkül, hogy kárhoztatna. Ellenben megteremti számunkra annak lehetőségét, hogy olyanná váljunk, mint Ő. Nem azzá, de olyanná. Ezért nincs megszégyenítő szándék benne, de mi elszégyelljük magunkat előtte. Sírunk, mert nem tudunk nem sírni. És ezalatt végig tudjuk, hogy megbocsátott és magához ölel. Kegyelme magához emel, megtisztít és értékesek leszünk. Rangunk lesz, amit Tőle kapunk, örökölünk, amire büszkék lehetünk Vele, Benne, Általa.

És ehhez a méltósághoz egy olyan adalék, ami a veleszületettségen kívül az a plusz, amit senki sem érhet fel, semmiképpen - az a szenvedés. Az, amivel emberi mivoltával soha nem élt vissza, nem élvezte mások kárára, nem hivalkodott vele, hanem visszaadta, visszaszerezte eredeti rangját, méltóságát, rendeltetését. Ami felülemeli ezen a teremtett világon.  A szenvedés az a tényező, ami úgy erősít, úgy magasztosít fel, hogy teljesen elerőtlenedünk, elveszünk benne, meghalunk minden hiúságnak, hivalkodásnak. A lélek válik "láthatóvá", megtapasztalhatóvá a szenvedésben.Valódi nagyságot csakis lélekben érhetünk el, úgy, hogy az eredeti Nagysághoz, Hatalmassághoz igazodunk. 

Babits Mihály írta egyik versében: "ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál." Igaza volt. A lemondás az életről, az élettel való vissza nem élés, az a halál. De ebből támad az élet.A lélek ereje, ami mindig erősebb, több, nagyobb, mint  a testé.

S ha már a testnél tartok, hogy kinek mi tetszik ,az őt minősíti. Vannak, akik a szép kövér embereket szeretik, és vannak, akik a megszenvedett emberi nagyságra néznek föl. Akiknek többet érnek a ráncok, a sebek, a lemondások, hiányok, mint a látható értékek, "elégedettségek". Aki ad magára valamit "nem él vissza" magával. Az kezeli az életét és nem helyezi piedesztálra. Az alászáll, hogy fölemelkedhessen az IGAZI.