Mert mi is a baj? Az, hogy nem érti, milyen jó az, amit hirdetek. Mondja az evangelizáló, aki hirdeti az örömhírt.
Egyik oka frusztráltságának, hogy nem hisznek neki, majd bolondnak tartják, majd kevésnek a jó hírt, vagy cikinek ahhoz, hogy hihető legyen. Az evangelizálónak az a fájdalma, hogy lenézik, nincs eredménye a munkájának, s még ráadásul feleslegesnek is tartják. Egy ilyen munkára tenni fel egy életet - szemét dolog a világ szemében. A világ számára ott vannak a papok, az intézményesült egyházak, azok végezzék ezt a munkát, meg aztán különben is, majdnem mindenki meg van keresztelve még gyermekkora óta, minek ez a nagy igyekezet.
Csakhogy a fentnevezettek nem végzik ezt a munkát. Vagy nem jól. És hiteltelenek.
Egyszer egy halálraítélt a mögötte menő pap szavaira, aki az Isten országáról beszélt, azt mondta: maga hiszi is azt, amit mond? Persze, szólt a válasz. Ha én hinném ezt, térdig lejárnám a lábam, hogy mindenkinek elmondjam - felelte az elítélt.
Szóval ez a baj, hogy akik hisznek, sem hisznek igazán. Vagy áttolják a felelősséget másokra, akiket "isteni" feladattal bíztak meg. Mert ha igaz a hír - miért nem tetszik az embereknek? (Mert előre megmondta az Úr, hogy ez így lesz) Ha meg nem tetszik mindenkinek, miért nem viseljük el ezt a fájdalmat? (Mert nem vagyunk felkészítve rá) És ha .... stb, stb.
Hozzám egy hagyományos egyház képviselője sem jött elmondani a jó hírt. De volt egy ember, aki nem átallotta átadni azt, ami a szívében volt. És bizony így terjedt el az evangélium annak idején, amikor én megtérhettem (ezt a szót is csak később tanultam meg), nem nagy csinnadrattás, tévés show-műsorokkal. Az a színház dolga - a szórakoztatás.
Hogy is mondja Pál apostol a Rómaiaknak írt levelében? " Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk." Róma 10:8
Ez az arasznyi távolság két ember közötti vallomásos beszélgetés, vagy az imádság közege, amikor megszólalhat a szíved. Nem kell félnie idegenektől.
Ettől fosztotta meg a mai ú.n. egyház evangelizáló stílusa az örömhírt.
Mert igaz a hír, mindenkinek szól és jó hír ez, befogadható, csak hiteles legyen az átadó!
Mit lát-hall az ember, aki egy igehirdetővel találkozik? Hogy egy intézményesült egyház tagja, ahova nem kíván tartozni, hogy egy szekta tagja, amitől irtózik, hogy kényszeredett bizonyságtevő, aki maga sem tudja miről beszél, és nem is lehet vele beszélgetni, mert annak már nincsenek fülei afelé, akinek beszél, csak magát hallja, amint "bizonyságot tesz", amiről majd beszámolhat a közösségben.
Na ja, nincs betöltekezve Szent Szellemmel, ezért nincs hatása - mondja a jólfésült hívő. Pedig átimádkozta az éjszakát, és engedelmes a végtelenségig. Igen, csakhogy épp a szíve áll távol az Úrtól. A szív, ami anélkül is beszél, hogy az ember megszólalna.
Emlékezzetek csak tesóim.
Jól írta le a különbséget az evangéliumi és hagyományos (katolikus) egyházak között Szabados Ádám (Miért nem értik egymást evangéliumiak és katolikusok? http://divinity.szabadosadam.hu) A megtért emberek közösséggé alakulnak és köztük jár az Úr - így szerveződik az a Test, akinek a Feje maga Jézus Krisztus. És ehhez elég már két ember is!
Mennyi időnek kellett eltelnie, amíg megbarátkozott az ember a gondolattal, hogy elmegy oda, ahol ott vannak a többiek, akik Isten gyermekei! Először Isten gyermekei jöttek el hozzám. Csak énekeltek. Csak imádkoztak. És mindez csoda volt.
Sokkal több értéke volt a szónak, mint ma. Sokkal közelebb volt a szó, ami elhagyta a szánkat, a szívünkhöz.
Mára kihűlt szavakat szajkóztatnak velünk, együttesen skandálva akár, mint közös hitvallást. Holott a hit személyes, személyre szabott, intim, mindenkinek sajátja, elidegeníthetetlen. Nem kölcsönkapott.
Ma a félelem szétterjedt a hívők között is. Formákba menekül, hogy védekezzen. És eközben elmulasztja a találkozást Istennel.
Talán nincs olyan stílusú-hatású apostolság, mint Péterék, Pálék idejében, de olyan erejű bizonyságtételnek lennie kell.
Arról ábrándoztam, majd én is egyszer megjelenek valakinek az úton, mint Fülöp. Vagy a mi imánkra is leomlanak a börtönfalak. Liu Csen -Jing hite ilyen volt. De lehet-e az ő hite az enyém? Rángathatom-e Isten köntösét, hogy nekem is ilyet adjon? Vagy merem-e ezt kívánni? Hiszen még azt sem mértük fel, mivel jár, ha igazán hiszünk.
A gyermek kb. 6-8 hónapos korában kezd feltápászkodni, beszélni ennél is később, egyedül enni, járni, lenni pedig még inkább. Ezalatt a szüleivel van, társaságában, egész nap-egész éjjel, tökéletes biztonságban, míg megtanulja milyen az élet egyedül... Szolgálatra kiküldeni pedig próba nélkül nem fog menni.
No ennek kell iskola, de ez az élet iskolája, nem egy főiskoláé, vagy egyetemé. Amit nem kell kihagyni, de ezeknek előszobája az "otthoni hét év". Keresztényéknél lefordítva az a fajta életközösség, amire példát számunkra az Úr Jézus adott. És honnan tudjuk meg ezt? Az Igéből.
Nem állítom, hogy csak így lehet "megismerni" az Urat. De ha nincs ez a fajta szívbeli bizonyosság bennünk Iránta, akkor csak bebeszéltek nekünk valamit, amit igazán el sem hittünk, s még fáradtságot sem vettünk megérteni, mi az, ki az, amiért-akiért ide vagy oda járunk. Miközben - észre sem vesszük - megbotránkoztatjuk a világot.
Mert a világ tudja, hogy az igazán hívők szentek. De ha maguk a hívők nem tudják ezt, nem is hiszik, nem is úgy élnek, akkor?
A világ nem akar szent lenni. Szereti habzsolni az életet, soha nem telik be vele. Miközben belül sóvárog Isten fiainak megjelenéséért. Csakhogy a magukat Isten fiainak mondóknak sáros a ruhájuk... És ezt még el is titkolják, úgy tesznek, mintha...
Ezért jobb, ha valaki mellét verve, beismerve bűnösségét fordul az Úrhoz, mint a magát igaznak tartó farizeus... Hogy egyáltalán fel tudjon állni, el tudjon indulni...