Egy témát kimeríteni... talán nem is lehet. Mindig lesz hozzáfűznivalója annak, akit érdekel.

Jó tanulni. Csak, ha a tudásodat nem tudod használni, az a rossz. Ekkor merül fel a hiábavalóság kérdése. Mi értelme? Mi célból? 

Maga a tanulás folyamata a leghasznosabb, és annak, aki tanul. Az alázatnak abban a stádiumában tartja, ami a legkedvesebbé, legnyitottabbá, legelfogadhatóbbá teszi őt. Aki kérdez, annak van jövője.

Persze, ha már a nem tudom hányadik mesterségre készülsz, még mindig tanulóként, talán feléled a jövőd... Mégis, a tudósok, a kutatók, a feltalálók mind és mindig ezt csinálják. Amíg tanulnak, keresnek, kutatnak, addig a saját életüket "élik fel", hogy aztán az, amit megtanultak, megtaláltak, felkutattak mások életét tegye élhetőbbé. 

Valakik mindig áldoznak az oltáron. És oltárnak hívhatjuk azt, amire az életed feltetted. Ha nem "áldozol", akkor nem "pap" vagy, hanem "áldozat". Persze, végül az is áldozat, aki a maga életét áldozza áldozatként, azt teszi az oltárra. 

Krisztus az egyetlen ebben a tekintetben, akinek magának nem kellett "tanulnia", bár mégis meg kellett tanulnia az embert, mint földön élő lényt. Ebben is verhetetlen. Ebben is legyőzhetetlen. Mialatt "tanulta" az engedelmességet, folyamatosan áldozta fel magát azon az oltáron, amire a bűneset miatt felkerültünk mindannyian. 

Talán nincs is fogalmunk arról, mennyire ott fekszünk és már begyújtották alattunk a tüzet...

Szeretném minél alaposabban megérteni, felfogni, mert az üdvösségünk függ tőle. 

Annyira felületes a hitünk! Nem kárhoztató felkiáltás ez, hanem a tökéletesség utáni vágyból fakadó elégedetlenség mondatja velem. Lehet tökéletesen hinni? Minden hiba nélkül? Lehet szeplőtelen a hit? Lehet "mindent hívő" a hit? Nem ezt kívánja tőlünk az Úr? 

Mikor elcsüggedünk, "lelkeinkben elalélván", nem arra buzdít, hogy annak ellenére is higgyünk, amit látunk, érzünk, tapasztalunk? 

Az ember magát is képes becsapni. Méghozzá könnyen. Mikor meg akar érteni valamit, magát teszi "istenné" abban a kérdésben. A saját értelmét. Ha pedig ezt kiiktatja, és engedelmes a "másiknak", ahogy az ige is parancsolja: "legyetek engedelmesek egymásnak Isten félelmében", akkor a másik értelmét, hitét teszi "istenné" abban a dologban. És máris vak hitű lesz, ami ostobává, vagy szerelmessé, vagy gyermekké teszi őt. Aztán mikor az, aki vele ezt elkövette, és az engedelmesség parancsának, amit ráerőltetett, maga nem engedelmeskedik, hanem otthagyja, hadd szenvedjen tovább egyedül, akkor van probléma. A világ előtt nevetségessé lettél, a világ, amiben élned kell már kivetett magából, az "országban", ahova beléptél egyedül maradtál, látható, követhető társ nélkül, - magadra vagy utalva. Neked kell kibogoznod, merre-hogyan-miképp. Persze ott van a térkép a kezedben, ott van a Biblia, csak tudnod kell jól forgatni, és ismerned kell a "kódot", amivel felnyithatod.

Az úton végig csak így mehetsz. Nem vagy egyedül, mert veled van az Isten, akit nem látsz, nem hallasz, csak biztos lehetsz abban, hogy nem hagy egyedül. Még az is előfordulhat, hogy "meglátod", és "meghallod" Őt. De emberre nem számíthatsz. Ha nyersz is útitársakat magad mellé, akikért még felelősséget is érzel, egyedül vagy, és 100%-ban csak Istenre támaszkodhatsz. 

Talán így lehet nyugodt szívvel végigmenni, és másképp nem is sikerülhet. 

Ezt is el kell mondani: követni az Urat ezen a földön azt jelenti, hogy végletesen egyedül vagy, nem is szabad másra támaszkodnod, csupán magadra, úgy, hogy ezt nem hangoztatod, hanem mélyen bevésed a szívedbe, és ekkor az esetlegesen melléd szegődők számára is könnyebben elviselhető, sőt segítő társ lehetsz.

Nem tudom, volt-e valaki a történelemben, aki jajgatás és panasz nélkül ment végig ezen a "úton" - ami nem az "el camino", hanem az az út, ami egy ember, maga Isten Fia, Jézus Krisztus. Ezen az úton sok "zarándok" megy, akik időnként csoportba verődnek, időszakosan együtt is haladhatnak, sőt, mikor éppen együtt vannak, akkor is egyedül cipelik a keresztet. Ezen az úton, ahol a saját "tetemeden" haladsz, miközben a föld felett jársz jó pár centivel, mert "ismered" azt, akiben "feltámadtál" - végig fogsz tudni menni.

Ez volt a hit beszéde.

Mert lehetetlen, hogy ne legyen igaz: " Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket." Zsidó 10:14

"Mivelhogy azért atyámfiai, bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által, azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által, és lévén nagy papunk az Isten háza felett; járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől," Zsidó 10: 19-22