Az élő gyülekezet sohasem alkalmazkodik a hagyományos keretekhez, hanem kiszakad abból, (új tömlőbe új bor) és maga alakul gyülekezetté, akik az Ige alapján szerveződnek közösséggé, felismerve annak igazságát, mindenkor érvényes voltát, magyarán: felébrednek. Meghallják az Úr Szavát, megszólítja őket az Ige, kijelentéssé válik számukra, és átrendezi az életüket. A felismerés új teremtéssé avatja őket. Ehhez arra a hitre van szükség, amit az Ige olvasása, prédikálása, a Róla szóló bizonyságtétel szül. Ez nem történhet meg olyan hagyományos elveken létező gyülekezetekben, ahol jobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, mint Isten Igéjéhez. Ezért is van az, hogy otthagyja - ha egyáltalán odatartozónak érezte vagy vallotta magát - és elmegy azok közé, akik hisznek és engedelmeskednek is az Igének. Aki aztán újjászüli őket.
A veszély mindig fenyeget: az újonnan megtért és hitre jutott közösségek is belemerevednek egy idő után egy, a hagyományoshoz hasonló formába, és megszűnik az élő kapcsolat a hívők közt, kiüresedik a hit, és lassan elhal belőlük az élet, bár még ezt vallják, de olyanok, mint azt a Jelenések 3:1-2 igéi mondják. (Az a neved, hogy élsz és halott vagy) És miért nevezhető halottnak a megtért és újjászületett hívő? "Mert nem találtam a te cselekedeteidet Isten előtt teljeseknek" - magyarázza az Úr.
Tehát mégis csak fontosak a cselekedetek. És ez nem lehetséges testvéri kapcsolat, szeretet nélkül. Hiszen honnan tudhatnád, mit csinál a te testvéred, ha nem látogatod meg, nem tartod vele a kapcsolatot, nem beszélgettek, nem hallod szájából a hitét, és nem látod testet ölteni hitét a cselekedeteiben. No, ez az, ami mega-gyülekezetekben egy pásztor számára lehetetlen, és hitem szerint ezért is írja nekünk intő példának elkerülni a széles utat, ami sok mindent megenged, sokan járnak rajta, csak éppen nem a keskeny ösvényen vannak, hanem a kárhozat útján, miközben azt hiszik, minden rendben van. Ezért sem igazán működik az Úr követőinek ez az Istentiszteleti formája, ezért is van szükség kisebb - akár házi - csoportokra, ahol találkoznak is egymással a tagok. És a találkozás alatt nem csak azt értem, hogy egy "hello" erejéig üdvözlik egymást. Ehhez szükség van az egymás iránti bizalomra, amit az Úr iránti bizalom fog felépíteni. Mert ha te engedsz az Úrnak, a te testvéred, látván a te hitedet a te cselekedeteidből, kedvet és bátorságot kap hozzá, és ő is enged az Igének. De ha te lázadsz, ellene teszel, miközben megcsalod a magad szívét is, a téged figyelőnek is elmegy az ereje, elerőtlenedik, és bűnbe esik. Márpedig szeplő és sömörgözés nélküli menyasszonyért jön vissza a Vőlegény. Ezért van nagy felelőssége a hívőnek.
Azt is tudjuk, hogy semmit sem cselekedhetünk az Úr nélkül. Szükségünk van az Ő erejére, az Ő Szellemére. És nem csak a csodákhoz, hanem az Úr követéséhez is. Ahhoz, hogy elnyerjük ezt a kegyelmet, hinnünk kell Neki, engednünk kell Neki, ismernünk kell Őt. Hogyan történhetne ez, ha nem az Ige hallása által? Hogyan hallhatnánk, ha valaki nem prédikálja azt? Hogyan prédikálhatná valaki, ha el nem küldetett ezzel, miután elhívatott erre a feladatra?
És honnan tudhatnánk, hogy igazat mond-e? Hát nem az Ige az a mérőzsinór, amihez igazodhatunk? Nem az Úr az Alfa és az Omega? Akkor nem azt kell nekünk megismernünk, mit tett, mit mondott, amíg itt járt emberi alakban köztünk, hogy mi is felfoghassuk, megérthessük Isten akaratát? Ha a Biblia középpontja Jézus Krisztus, Isten Fia, akkor hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül, mit tett Ő, amíg itt volt a Földön? Ha Ő bemerítkezett, mi hogyan ne tennénk? Ha ő beteljesedett a Szent Lélekkel(Szellemmel), mi hogyan ne kívánnánk beteljesedni? Ha Ő azt mondja, hogy az Ő beszéde szellem és élet, mi hogyan kételkedhetnénk abban, hogy az Ige Szellem és Élet? Hogy a Szent Lélek megeleveníti az Igét, és az Ige maga Jézus Krisztus, akit még a halálból is fölhozott a Szent Szellem, noha meg se lehetett volna neki halnia, de a mi bűneink magáravételekor ez megtörténhetett Vele, és mindezt Ő akarta, az Atya akarta, és Szent Szellem pedig kihozta, megvigasztalta, ahogyan minket is kihoz és megvigasztal, ha erre van szükségünk - HA valóban engedünk Isten Igéjének.
Ha egyáltalán van időrendbeli egymásutániság - és miattunk, mert be vagyunk zárva az időbe, van - , akkor előbb van az Atya akarata, amit megismerünk az Ige-Jézus Krisztus közénkjövetele folytán, aminek engedünk, amit "beveszünk", amit befogadunk, és aztán jön a "kenet", a Szent Lélek friss, kedves, üde, erős, szent, tiszta jelenléte, ami-aki elvezet bennünket minden igazságra. De nincs fordítva! Nincs engedelmesség nélküli jóváhagyás Istentől, nincs próba nélküli szolgálat, nincs prófétálásra való elhívás az Igének való engedelmesség, azaz az Igében, az Igének, Jézus Krisztusban, És benne való hit nélkül.
Tehát - lehet az ember még hagyományos egyházhoz tartozó, de ha felismeri az Ige aktuális és mindig érvényes igazságát, örök érvényűségét ("Örökké megmarad a Te Igéd a mennyben" Zsolt.119:89), akkor nem maradhat továbbra is egy olyan, magát egyháznak nevező felekezetben, ami már rég elhajolt Isten igazságától. Istennek mindig meg kell engedni, hogy nagyobbra nyissa a szemünket az eddiginél, hiszen nem gondolhatjuk, hogy a Mindenható, teremtő Isten csak annyi, amennyit mi felfoghattunk eddig belőle.
És egy keresztyén, - aki eleven Úrként ismerte meg Jézus Krisztust, - ha a közösség, amiben elhajoltak ettől a "Szót fogadó" engedelmességtől, nem akar szakítani az Ige elleni lázadással, - nyugodtan otthagyhatja azokat, nem kötelezheti őt senki az együtt imádkozásra, együtt imádásra, ha nincsenek már közös nevezőn. Vagy arra kárhoztatná őt az Isten, hogy annak ellenére, hogy ismeri már az igazságot, egyezzen ki a hazugsággal? Nem gondolnám.
Nekem csodálatos az, hogy Isten mennyire meg akarja velünk "ismertetni" Magát, és ehhez hívja a szívünket és értelmünket is. A szívünket ki is cseréli, hogy felfoghassuk. Az értelmünkhöz pedig adja az Ő olaját, hogy úgy forogjanak a "kerekeink", ahogy szükséges ahhoz, hogy felfoghassuk az Ő akaratát. Az Ő kincseit, az Ő titkait, amiket megoszt a szerelmes a szerelmesével.
Ez szerelem nélkül nem megy.
