Mindig jönnek újak.
És van, aki elmegy.
Egyesek még itt vannak.
Ma már mindenki tudhat mindent.
Szinte.
Mégsem unható. Mert amíg át nem éled,
addig csak információ.
Ez mondva csinál gyereket.
Tehát nem mondok semmi újat.
Aki még előtte van – bárminek – az teper…
Aki már utána – az elemez…
Aki meg benne – annak hiába mondasz bármit
Ha mindig ilyen szabályosan működnének a dolgok…
Ám kiszámíthatatlan, mikor vagyok épp zseniális.
Ezért a legjobb, ha csinálom. Azt, amit éppen.
A többi jön magától.
Ennyi év végére és elejére is elég.
Köszönjük a stábnak a „nekünkadásukat”.
Viszontkívánjuk. A többi néma csend.
És mindezt azért írtam, mert tépelődtem azon, mit mondhatnék, ami jó mindenkinek.
Most tárjam ki a szívemet megint?
Mikor tudom, hogy senkit sem én, hanem a maga sorsa érdekli?
Ja, hogy még nem tudja, mennyire összefonódnak a sorsok.
De már vége az évnek, itt a nyakunkon az új, már el is késtünk vele, most minek?... Jaj de snassz…
És ott gubbaszt a szívünk mélyén az a kis manó, akinek a fejét minden reggel és minden este megsimogatjuk, és azt mondjuk neki: én ma is szeretlek téged, akármi is volt…
A te kis manód pedig pontosan érzi a másikét, hogy didereg ott benn, mert kintről furcsa és sietős szavakkal hajtják valamerre, aminek nem tudni a végét…
Mikor egy pillanatnyi lélegzet-elállító szünetben véletlenül odahallgatsz a másikra, néha meghallod, amit némán kiabál. Azzal a belső füleddel…
És innen indul az élet.
Ezért hát ezeket a pici szüneteket kívánom mindnyájunknak, hogy legyünk annyira zseniálisak, és helyezzük a másik szívére a fülünk.
Nagyon érdekes dolgokat fogunk megismerni…
