Szólj, ne hallgass

1. 

a költő nekiront a világnak

vagy megbékél vele

a vers kimered

de nem simul bele

a költő kardja lesz

vagy a világnak lángja

és ha elhallgat

vége a világnak 

2.

verse van a cinizmusnak

meg a bánatnak és búnak

énekelhet a keserűség

a durvaság

a kegyetlenség

költői pózt ölthet a halál

a förtelem is már verset ír

és vannak akiknek ez "zsír"

kifordult világ ez, tessék

lássátok mi van legbelül

rothadás, bűz, és gennyesül

a lélek is, már kioltható

pusztító lett a tisztító

és ami játék volt eleddig

véres véggé vált úgy tetszik

ám a halál nem lát semmit

nem tudja ami következik

megvakult és megvakított

de én élek,

és világítok!

az élet szép, az élet Krisztus

ne irtózz tőle

messze ne fuss

hogy benne légy mikor árad

hiszen kifizette az árad

tulajdona vagy, ne menekülj

hova mennél

a semmi nincsen

csak a Valami,Valaki

Készülj

De ha prózában fogalmazom meg ezt a dolgot, akkor azt mondom: ha a költő érvényesülni akar, a világgal megegyezik, mert másképp nem nevezik annak. Ahhoz, hogy tessen, megalkuszik vele, mert belőle vesz. A világot festi, vagy tárja az ember elé. Azt, amiben a másik is lubickol, vagy szenved.

Ám, ha az igazságról énekel, attól a hideg kirázza, irtózni kezd tőle minden, elkerülik, újjal mutogatják, és kivetik, mint nem evilágit. És igazuk van. Nem tartozik ehhez a világhoz. Bár benne él, de nem belőle. Forrása onnan származik, deklaráltan, amit a világ megveszekedetten tagad, és nem tud ellehetetleníteni. Mondhat, amit akar. Tetszeni a világot ajnározó költők is csak addig tudnak, amíg ez a világ létezik. Ám az örökkévalóság már nem jegyzi őket.

Ja, mondhatod, hogy az meg kit érdekel. Hát engem. Mert nem hiszem, és nem is fogadom el, hogy olyannak kellene lennem, aki a förtelmesnek örülhet, a disznóságnak tapsolhat, a kifacsart ízlést dicsérheti, akinek a rossz a jó és a csúnya a szép. Nem szeretem a hazugságot, a lopásokat, az elmismásolásokat, a gyávaságot, az erőszakot, a gyilkosságokat, a lélekölést. De szeretem az igazságot, az ajándékozást, a tisztába tevéseket, a szelídséget, az életet, az alkotást, a tiszta örömöket.  Szeretem, amikor az ember a maga jó szívéből jó kincseket osztogat, és nem irigykedik, nem sajnál semmit mástól. Szeretem az isteni dolgokat, az egyenességet, a bátorságot, a halálmegvetőt. Jó, mikor belátjuk és elismerjük tévedéseinket, bűneinket, és bocsánatot tudunk kérni. Jó az, ha a jót jónak, a rosszat rossznak tartjuk és annak is nevezzük. Ha meg tudjuk különböztetni őket egymástól. Ha józanok vagyunk és látunk is, nem csak nézünk. Ha értünk a szívünkkel és gondolkozunk is vele. Jó az Istent jónak tartani, és jó hálásan fordulni hozzá. Nem szeretem, ha Istent szidják, és tudatlanságban akarnak maradni minden áron. Nem szeretem, amikor a hatalmat mások leigázására használják, és felemelik, jutalmazzák a mihasznákat, akik a józan ész kifacsart ízlése mentén érvényesülnek. Nem szeretem a cinizmust, a hitetlenséget, a semmit akarást. A jó humor gyógyít, nevel, míg a rossz benne hagy, amibe beleragadtál. Akinek semmi sem szent önmagát szentségteleníti meg, és teszi kivetnivalóvá.

Mikor minden kivetnivalóvá lesz, Isten megjelenik és lehúzza majd a függönyt. Ám a színfalak mögött rekedtek egy örökkévalóságra elzártak lesznek Tőle, aki maga az élet. Aki magából hozott létre minket. Ha valaki készakarva megcsúfolja képmását, eljön az idő, amikor ez a megcsúfolt kép örökre ráég, és eltávolíttatik az igazarcúak közül.

Ezért hát a legfontosabb, ami fölött hatalma van az embernek, az akarata, amivel döntést hozhat. És az idő, ami kegyelmet nyújt még, hogy meghozhassa döntését.

Olvasom, hogy már a ki tudja hányadik élhető bolygót fedezték föl, ahova elmehet lakni majd az emberiség, ha majd a föld élhetetlenné válik. Micsoda konok elkeseredettséggel küzd az ember Isten létezése ellen! Hátha tényleg nincsen, hátha nekünk van igazunk, mondja, és életeket, pénzt, időket fecsérel a beláthatóságon kívüli dologra. Milyen haszontalanság!

És most egy meredek állítás részemről. Még ha igazuk is lenne, és tényleg lehetséges lesz élni valahol másik bolygón, én akkor sem választanám ezt a lehetőséget. Kapott az emberiség egy Bibliát. Kapott egy csodálatos kijelentést, tudósítást, hírt a Teremtőről. Nem volt képes ezt megcáfolni maradéktalanul, nem tudta bebizonyítani végérvényesen a világ, hogy nincs isten, nem Isten teremtette a világot, nem tudott embert produkálni, és semmit sem tudott alkotni, kitalálni, ami nem lett volna már meg réges régen. És senki más nem mutatta meg milyen jó az Isten, mint Jézus Krisztus, a Fia Istennek, akinek szavai igaz szavak, irányt mutatnak és életet adnak. Akinek a képére érdemes hasonlítani egyedül, mert egyedül az Ő Arca Tiszta, Szép, Igaz, Dicsőséges. És az Ő képmására alkotta az embert. Ez pedig nem a külső szépség, nem a látható értékek mentén, hanem belül, a lélek, a szív rejtekében valósul meg. Ez az, amihez foghatót soha nem tud sem kitalálni, sem alkotni az ember. Lelket nem tud produkálni. De meg tudja menteni, ha annak kezére bízza, akitől kapta. Még ha élhetne más bolygón akár, ezt ki nem cserélheti benne semmi és senki. Csak maga adhatja el. Ha akarja. De mindezért felelősségre lesz vonva egyszer, akár él, akár meghalt. Mert Isten nem csúfoltatik meg. Csak végtelen türelme teszi lehetővé, hogy az ember isteneket játszhat.

Mikor a mélységbe merül, és ott kutat az ember, mikor a magasságokat fürkészi, ezzel teszi. A lelket pedig elbírálni, megítélni csak egy van: aki adta azt.

Tehát akár van élet más bolygókon, akár nincs, az ember, amit itt elrontott, amit nem tudott megvalósítani, azt ott sem fogja. Önmagát nem tudja újra szülni.