Pünkösdről, kicsit másképp 

Mint aki mossa kezeit, de nem pilátusi módon. Bár, ki tudja. Talán mégis. Csak fordítottan: én nem találom igazán jónak, de ha nektek tetszik, ám legyen. És odalöki  a többi közé. 

Alapirtózás feszül benne az agyába égett ájtatos magatartások miatt. Hűvös, józan, pontos számok világából nézve ezek a bizonyíthatatlan képzelgések taszítják. De erőt vesz magán, lássátok ki vagyok, teret adok nektek is, hadd lássuk a medvét. Aki sokak szerint is, mintha késne. Már-már az is kétséges hogy van-e, nem hogy eljönne-e. Ráadásul újból! A bizonytalansági faktorok hatványozódnak.

A démonok ott vannak a képeken, a mondatokban, a történetekben. De azokat lehet mesének is gondolni. Még.  Hát ez a kegyelmi idő türelmi ismérve.

A költők verseinek mélyén ott húzódnak a megérzett bizonyosságok a nem látható dolgok felől, ám ezeket szelíden félre lehet tolni. És válogatni lehet közöttük. Ezt olvasom, ezt nem. Ezt kedvelem, ezt nem.

Ott van két szó összekapcsolásakor a tetten ért örökkévalóság. Az egybefűzött mondatok mögül felsejlik a vágyott tökéletes. Amit csak vizsgálgatni lehet, de kikezdeni, érvényteleníteni nem. Felbukkannak álmaidban, kitörnek pennád alól, tért követelnek a papíron, festményen, előtolakszanak a sorok mögül, összetartják, ami szét akar esni. Magyaráznák a magyarázhatatlant.

Az ember értelme elé sötét fátyol esett, félrelebbenthetetlenül. Csak kettészakítani lehet. A kárpit meghasadt. És az ötvenedik napon, ami elzárt volt, kiáradt. Hihetetlen, mondja az egyszeri ember, miközben belőle él. Már harmadik évezrede. Az értelem mindenkori igyekezete, hogy visszatartsa ezt a zuhatagot, újra felmondja – (kénytelen!) – a szolgálatot.

A Van ellen a Nincs olyan Semmi.

A látást megelőzi a hit.