Edvard Munch  norvég expresszionista festő naplójában leírta a kép megalkotásának körülményeit:

„Egy este épp egy gyalogúton sétáltam, amikor a város az egyik oldalon volt, míg a fjord alatta. Fáradtnak és betegnek éreztem magam. Megálltam és elnéztem a fjord fölött, – a Nap éppen lemenőben volt, amikor az ég vérvörössé változott. Úgy éreztem, hogy egy sikoly préselődik ki a tájból és úgy tűnt számomra, mintha hallanám a sikoltást. Megfestettem a képet és a vérvörös felhőket. A színek szinte sikoltottak. Ez vált A sikollyá.”

 Néma ima 

Forró nappalok s éjszakák közt

őrlődök egymagam.

Testvérekről  álmodok,

kik előtt pőrén állhatok.

Árnyéktalan tekintetükben

szivárvánnyal találkoznék.

Izzó csóvájuk üstökösként

suhan ott fenn az égbolton.

Magamat nem ostorozom.

Megvert úgyis a sorsom rég.

Túllépnék, szállnék rendületlen

kitartó szárnycsapásokkal.

Átrepülnék a mindenségen,

csillagaiknak intenék.

Egeken túlra érnék, Uram!

Lelkem sebzetten száguldhat?

Sebeidben égek egészen.

Lábadnál testem is elhalt.

Nem árulkodik erről semmi.

Senki nem tudja mit rejtek.

A szememben azok a régi

tűzrózsák, amik égetnek.

Adj még, ha adhatsz kegyelmedből,

mérj ki még egy kis adagot!

Költőd vagyok, a lábaidnál

a türelmedért toporgok.

Ne fordítsd el a szemed rólam,

se füled, halld meg hangomat,

ha némán is kiáltok most

mert betömték a torkomat.

Nyisd meg Uram újra a fülem,

a járatot, hogy halljalak!

Értelmetlen üresség leszek,

szemeim kihunyt csillagok,

hangod nélkül a sötétségben

süket maradok és halott.

Nászta Katalin