Nem szeretem a mondvacsinált ünnepeket. De az Isten azt parancsolja, tiszteljük a mások ilyen-olyan meggyőződéseit. Ha éppen ünnep az, akkor azt.

A Magyar Kultúra Napjának ünnepe más, mint a többi. Van ünnepe a költészetnek, meg szinte minden másnak, úgy külön – de így egy nagy közös névvel illetett, mint a kultúra, s ha az magyar is ráadásul – nincs. Kiemelkedik. 

Mit is nevezünk annak? Azt hiszem, ide minden beletartozik. Az is, hogyan engeded előre az idősebbet a buszon, mikor fel kell szállni, vagy a helyed átadod neki. Ahogy előre köszönsz egy nőnek. Hogy nem köpsz a földre, és nem illetlenkedsz az utcán. Kulturáltan öltözködsz és viselkedsz. Nem trágárkodsz, nem káromkodsz. Nem csapsz az asszony fenekére társaságban, és nem beszéled ki gyengeségeitek idegennek. A magyar kultúrának része, hogy tiszteled a nőt és a férfit. 

Van egy fiatal férfi kollegám, aki igen udvariasan szokott érdeklődni hogylétem felől. Érdekli a véleményem, megtisztel, ahogy ad arra, amit mondok. Jobb kedvvel indulok haza figyelmessége miatt. Kulturált közegben érzem magam. 

Az ünnep attól jó, hogy ritka. Felemel bennünket a hétköznapok fölé. Ez egyik legfontosabb tulajdonsága, ez adja különleges vonzását, örömét. Ha sok az ünnep, a hétköznapok lesznek a kivételek. 

Véssük be ezt is a magyar kultúra napján a tudatunkba. Legyenek a mi ünnepeink valóban kulturáltak és magyarok. Tiszteljük a másik emberben a hozzánk hasonlót, aki ugyancsak Isten teremtése. Nem balkézről származik, és nem is tulajdonunk. Társunk egy életnyi időre, akiben Isten ajándékát köszönhetjük. Nem csak ezen a napon.

JÓZSEF ATTILA

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.