/a csele-kedd napján/
ha mindezt leöntöm azzal
mi a felszínre lökte
elvenni élét a késnek
ne vágjon ketté örökre
tompítaná a hangom
tán nem is értenéd
érzelmeid a te füled is
betömték, betömhették
mert fáj ez, meg fáj amaz
és bosszant a „semmisség”
és felháborít, hogy semmit
sem tehetsz, sem tehetnék
hogy megy a maga útján
a vesztébe, csakis oda
szomorú vagyok és sírok
de nem akarom, hogy sírjanak
összeszorítom a szám
spriccelnek belőle a szavak
lágyan legömbölyödnének róla
ha
de
lecsorog torkomon a gyász
szívesen okádnék tüzet
harmattal is megöntözném
kiszáradt hulla szíved
felásnám kertjét, bevetném
magokkal, nőne ki a szeretet
ez a „gaz”, ami a láb alatt
újra és újraterem
kitéphetetlen – egyelőre
banális mondja a vájtfülű
keserűt hány, mérget oszt inkább
hadd legyen éles arcvonalad
könnyebb kitépni a képből
hol nyoma se lesz
de mégis marad
2018-07-17
Nászta Katalin