(Jób 38-39; Péld. 8.22-36; Jel. 6:12-17)

Megállíthatod a megáradt folyót?

Féket szabhatsz tengervizeknek?

Feltarthatod-e az eget két kezeddel

ha leszakadni készül feletted?

Mondhatod az iszapnak, ne tovább?

Összevarrhatod a szétrepedt földet?

Befoghatod a viharokat vitorládba

ha jönnek a nagy fellegek?

Ismerd meg tehetetlenséged határait

add meg magad

Játszadozol a tűzzel, mint bolond

gyermek, aki magára maradt

Add meg magad Istennek

add meg magad

Hiába minden, amit tettél – elvész

a kor falán sem lesz emlékezet

a hiábavalóság szeleinek élni

tanítod gyermekeidet

Felélted jövőd, jövőjüket

rágcsálhatod a múltad

ízetlen kiköphető rágógumi

undor lettél mostanra

Jaj neked, mert nincs ezzel vége

nem játszma ez, amin még nyerhetsz

ide-oda sodor a végzet, dobál

mint háborgó hullámiszonyat

A mindenség is irtózik tőled

magából kiöklendez

nem a vajúdás ígérete

a pusztulás, az ítélet szele forgat

nyelvei közt csapódsz jobbra-balra

Már a szót is hiába mondom

égiháború van, süketek a fülek

elkészült, ami elrendeltetett

iszonyat, ami jön, bekanalaz

mennyei villával turkál közötted

beleakadsz, mint megunt falat

semminek nem telik öröme benned

odavetnek a fenevadnak

Siratlak

s veled magamat is

részem, mely téged akart

de ellöktél, nem kellettem neked

te vagy, aki magára marad

De ha meghallod szavam – így szól az Úr

még van reményed

megtartalak

2018-08-16

Nászta Katalin