Különbség van. Mikor az idős nénike reszketeg hangon elmormogja a miatyánkat és jóra inti az unokáját,

és mikor az ájtatos plébános félkezével a zsebében szorongatva az adományt, szemet hunyva a hívő bűnös szokásai felett, áldást mond rá.

Az elsőtől megesik a szívem.

A másodiktól felfordul a gyomrom.

És különbség van a bizonyságtételek hallatán a gyomrunkat összeszorító félelem – és aközött a félelem közt, amit akkor érzünk, mikor a mi bizonyságtételünkre a világtól  elmarasztalást, megvetést kapunk.

Az első minket int, fedd.

A második minket buzdít és megnyugszik rajtunk a dicsőség szelleme.

Amikor egy képmutató ember válik képmutató hívővé nagyobb kárt okoz, mint egy botladozó igazszívű.

Az elsőtől undor fog el sokakat, és elfordulnak a hittől, vagy kinevetik, vagy legyintenek.

A másodiktól megrettennek, mert kitetszik a hit rögös útja.

Csak emiatt féltem országunkat a kereszténység államvallássá emelésétől, mert sok embert becsapnak vele, és sokat eltántorítanak Istentől.

Egyetlen pozitív hozadéka lehet, ha a törvény tiszteletét betartva vezetik az országot.

Ez pedig nem keveri össze a szezont a fazonnal, hanem a törvény alatt valókat úgy kezeli, ahogy a törvény megkívánja.

Akik pedig igaz hívők, nem törvényt tartanak be, amikor engedelmeskednek neki, hanem a szívükből fakad.

A törvény először az azt betartatón kéri számon a parancsokat.

Ám a törvény betartása nem üdvözít egyetlen embert sem.

A lázadás pedig felrúgja a törvényt.

Mi marad? A hit. Ami nem eladó, nem vásárolható. Ajándék. Onnan, ahonnan a törvény is származik.

2019-01-08

Nászta Katalin