K. Sz. Z. versére
1.
Tudom, nem engem keresel,
de rám találtál verseddel.
A csúcson, vagy a nagy mezőn,
járok előtted az erdőn.
Futok utánad.
Úgy elhúztál az utakon!
Lehagytad, kik az iramod
nem bírták, nem is értették
minek ez a nagy sietség.
Lelassultak.
Mindenségemből így látlak:
elől mész, vagy hátul caplatsz,
végül is mindig egyedül
bandukolsz s nagyon cefetül
érzed magad.
Ha fölnéznél a keresztfára,
hol nem vagyok, de írva van
mindaz ki voltam, ki VAGYOK,
S ki feltekint a rézkígyóra…
Megszabadulnál.
2.
Természeted a keresztségben
eltemetted, meghaltál velem.
S amikor feljöttél a vízből
(mert a tengert nem emlegetted)
új ember lettél, halhatatlan,
akin a vizek, tüzek, szelek
ki nem foghatnak, ki nem fognak.
Csak, aki soha nem hitt nekem,
aki még csak nem is kérdezett,
kinek soha semmi nem voltam,
akinek hiába papoltam –
az kárhozott már el, de végleg.
Bár még itt jár a föld felszínén,
kárhozatba már belekóstolt.
Szabadok vagytok. Azt tehettek,
amit akartok. Választhattok.
Hozzám jöhettek, elmehettek.
Én leszek, aki voltam, vagyok:
változhatatlan örök élet.
Tőletek függ: engem akartok,
vagy az Egészből kimaradtok.
Nászta Katalin
