Vannak, akik úgy születnek, már eleve

kódolt zsigereikben a hazaszeretet.  

Ha találkoznak olyannal

kit nem áldott-vert meg ezzel a sors

elhessentik, mint a legyet.

Nekem a szülőföldet szeretni tanulni kellett

hogy elmenve más vidékre

érezzem hiányát az otthoni tájnak-szélnek

s szavaim mik belülről kockázzák testem

kövekkel rakják be arcom is

mikor a hűségesek zászlót lobogtatva

szembejönnek. Nem feneklenek meg

zuhanó repülésben hegyek közt kifeszített

akadályok miatt. Kiknek eleve elrendeltetett  

az ittlét s minden másföldet érés

áruló félrelépés. Akik könnyedén lesepernek

mint kártékony lepkét tekintetük pereméről

s a múltat átfestve szélsebesen kitörölnek.

Meg kellett ízlelnem a másízű levegőkkel belepett

kicakkozott tájat, hol kényszeredetten adott helyet

az értelem s fennen hangoztatott hídverések

dermesztő magányaiban szakaszosan töredezzek szét

remélve, lesz ki majd összerak.

Én nem láttam még töredezettmentes

emberarcot-lelket

de szembe jött velem és arcomba köpte

nem vagy többet a barátom.

Az együtt áttáncolt-szenvedett éjszakákból

ólom nappalokat állított hamis falakkal –- magában

kalodapalotának.

Oka-miértje egy hajszál-hiú ábránd

mi a szivárványt pirosra mázolta.

Kiradírozta-tépte belőle a sárgát, kéket.

Hajnali halál-szomorú szürkeség lett.

Mégis élek.

S élni fogok még így is mint emlék

mellényről letépett-megvetett ócska címer.

Nem visel többé magán

üres a mez – lelke is nélkülem-meztelen lett

ebben az égzengéses átmázolásban.

Kinek mondhatnám a fáj-t Attila után?

Hogyan szólhatna lelkem, ha béna a nyelvem

s a szám? Dadogás töri össze a mondatokat.

Kiterülök egy ostoba, hiú nyáréjszakán.

Kong az ég, izzad a szél, búsulva töpreng

útszélen a bokor alatt. Megtagadott időnk

csöppjei gördülnek homlokomról.

Üres szobában huzat nyitja-csukja az ajtót.

Valaki itt járt. Valaki már nincs, nincs sehol.

2019.08.23 – 8;16-kor a vonaton hazafelé Kolozsvárról Lakhegyre. Nászta Katalin