a költő nagyon halott volt.
kitalált és kitálalt néhány dolgot, ami benne volt, de halottnak akkor is halott maradt, méghozzá nagyon.
hogy életesebbre sikerüljenek sorai, hát cselhez folyamodott.
lopogatott innen is, onnan is. nem nagyon törődött vele, ki mit gondol, vagy mond erről.
még hangulatokat, érzéseket, formákat is lopott.
egy idő után pont olyan volt, mint azok, akiktől lopogatott.
már nem lehetett felismerni,
saját arca már nem látszott, talán soha nem is volt.
manapság könnyű verset írni annak, aki a facebook nyavalyán kergetőzik, szaladgál, futkározik.
az ismertség hamari, gyors.
igaz, nem egy életre szóló, de azonnali.
ha lecseng, mert le fog ez is, marad a szűk, otthoni kis semmi.
a bazár, a piac, a placc, a tér, az utca, a szomszéd kutyája, meg a kerítések.
ilyen szóömleményeket akkor is faraghat, ha azok darabosabban esnek ki szájából.
ha különbözni akarsz, egyetlen módon teheted:
ha mindig szembe mész azokkal, akik szembejönnek veled.
ne akard azt, amit ő, ne értsd úgy, ahogy ő, légy más, légy idegen, kemény, bevehetetlen.
csiripelhetnek, csivoghatnak, cirpelhetnek alattad a puha pulyák, arctalan tömegben.
te csak sötétülj előttük magasságodban konok-egyedül.
