Nászta Katalin: Színház az egész világ
Kolozsvári Állami Magyar Színház - A kopasz énekesnő, 1992.
Mindent közegében kell vizsgálni.
Megnéztem tegnap a kolozsvári színház 1992-es bemutatóját, A kopasz énekesnőt. Akkor már kikerültem a színház bűvköréből, épp pár hónapja ejtett ki karjaiból. Mindent inkább kívántam, mint színházat. Így hát ezt az előadást sem, de nem is láthattam volna, hiszen egy határ választott el a játék helyszínétől, no meg a munkanélküliség. A híre elért a régi színházbarátok akkori fanyalgásaival együtt.
Eltelt 28 év, és megnézhettem a vírus jóvoltából. Ráadásul aránylag jó felvétel is készült belőle a közelképeknek köszönhetően.
*
Eugen Ionesco: A kopasz énekesnő – A Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása - 1992
Mr. Smith: Boér Ferenc
Mrs. Smith: Spolarics Andrea
Mr. Martin: Bács Miklós
Mrs. Martin: Panek Kati
Mary: László Zsuzsa/ Pardanschi Krisztina
Tűzoltóparancsnok | Șeful pompierilor: Bíró József
Vendég | Musafir: Salat Lehel
Rendező: Tompa Gábor
Dramaturg: Visky András
Díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit
Zenei összeállítás: Tompa Gábor
Ügyelő: Lovász Rózsa
Súgó: Köllő Katalin
*
Tanulmányt is olvashattam róla: az Erdélyi Magyar Színháztörténet – Philther-elemzések kötetben az előadásról Ungváry Zrínyi Ildikó írt.
„A kopasz énekesnő színrevitele határozott szakítást jelent a szószínházi tradícióval, és ez a mozzanat a rendszerváltozás után nagy jelentőségű.”
„Tompa (…) már diákkorában szerette volna megrendezni a darabot; értelmezésében az 1980-as években a színház az egyén és a hatalom viszonyáról szólt, az elnyomott művészről, és így minden előadás önkéntelenül átpolitizálódott. Ehhez képest az 1990 utáni megváltozott helyzetben olyan szöveget keresett, amely nem politizál direkt módon – így vette elő ezt a szöveget, amely a fecsegésről, a szavak kiüresedéséről szól. … határozott törekvése, hogy nyitott szellemiségű színházzá tegye az intézményt: jó kapcsolatot ápol a román színházakkal, külföldi rendezőkkel, hosszú évek után végre európai légkör alakul ki a színházban és a városban. Átszerződteti Boér Ferencet Marosvásárhelyről, és Erdélyben elsőként magyarországi színészt, Spolarics Andreát szerződteti a társulathoz. Tompa számára a színház egyetemes nyelven szól, célja felzárkózni az európai színházi kultúrához. Ugyanakkor pedig, a profizmus nevében, elsőként vezeti be az egyéves színészi szerződés gyakorlatát – a szerződés megújítását a színész teljesítményétől teszi függővé. Új törekvések tapasztalhatók a színház erdélyi perspektíváinak alakításában: a színész- és rendezőutánpótlás biztosítása érdekében 1990-től nagy létszámú színészosztály, majd 1991-től Tompa vezetésével rendezőosztály indul a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem keretében. 1992-ben a marosvásárhelyi egyetemen megszervezik az első színházelméleti tanácskozást. Színházi szakemberek, kritikusok képzése érdekében teatrológia szak indul 1992-ben Kolozsváron, 1995-ben pedig Marosvásárhelyen.” (339-340 old)
Ezek a körülmények, az idő és létközegé.
28 évvel később, a technikának köszönhetően láthatom az előadást. Túl minden előítéleten, a múlt aránylag bővebb ismeretében könnyű ítéletet mondani, megjegyzéseket hozzáfűzni. Edzettebbek lettünk, ennél sokkal durvább színrevitelekkel vagyunk „elkényeztetve”.
Az előadás olyasmivel rukkolt elő, ami nemcsak a színészeknek lehetett nagy kihívás, aminek kiválóan eleget tettek(!), hanem a nézőknek is. Még ha karikírozott is a szexuális együttlét, abban az időben érthető módon okozott botránkozást. Kevesen gondoltunk akkoriban arra, hogy ilyen játékstílusra is képesek lehetünk, hogy a marionettmozgást színházművészi szintre érdemes emelni, hogy az egész játék visszapörgetését gyakorlatilag ott és akkor meg lehet és meg tudnánk oldani! A színészek szemmel láthatólag élvezettel vettek részt a játékban. Máig érvényes profizmussal alakították szerepeiket, az új stílust, rendezői követelményeket teljes egészében magukévá tették, talán Panek Kati kivételével, akinek arcán látni némi kívülállást. Boér Ferenc, Spolarics Andrea, Bács Miklós, Bíró József, Salat Lehel, Pardanschi Cristina tökéletesen illeszkedtek a rendező elképzelte játékstílus kereteibe. Boér, Spolarics, Bács, Bíró kétségkívül megérdemelten lehettek díjazottak, kiemelt alakítást produkáló színészei az előadásnak.
Ez így csak egy általános megállapítás – hanem a játék trouvaille-jai, a megoldások, az ötletek, a színességük, a változatosságuk, a megunhatatlan játékkedv – mind, mind egyértelművé teszik: az előadás mérföldkő az erdélyi magyar színjátszás történetében.
Az alakítások ebben az esetben a rendezői ötlet tökéletes kivitelezései. Ebben profi munkák.
Spolarics színes játéka, játékönfegyelme elvarázsolt. Sziporkázott a változatos, gyors, pontos hangulatváltásaival, kimeríthetetlen fantáziával megoldott szerepet láthattunk tőle. Mestermunka. Tanítani kell, példaértékű. Boér Ferenc maszkja telitalálat. Ötletessége szinte felül is múlta Spolarics játékát, bár az összehasonlításnak nincs helye, párosuk tökéletes egészet alkotott. Aki addig csak tragikus drámákban láthatta, elcsodálkozhatott, mennyi jókedv, pontos karikírozás, szellemes ötlet jellemezte játékát. Nevetségessé válni egy szerepben a figura felmentésének esélye nélkül nem könnyű feladat. Neki tűpontosan sikerült. Oda lőtt, akkor és úgy, amivel minden esetben nemcsak célba talált, hanem előcsalta-hívta a megfelelő választ nőnemű partnere részéről. Gyilkos kifigurázása volt kettőjük játéka arról a kiüresedett, képmutató együttélésről, ami Mr. és Mrs. Smith kapcsolatát jellemezte. A Martin családból Bács Miklós hangolódott rá minden akadály nélkül a játék stílusára, Panek Katinak (talán a fehér maszk hiánya miatt?) mintha nehezére esett volna. Kettejük párosa ezzel együtt tökéletes alkotórésze volt az előadás gerincének. Bíró József maszkját mindenképp dicséret illeti, remekül kiemelte arcának minden rezdülését, tekintetének színeváltozásait. Színészegyénisége már itt határozott formát öltött, precíz, kellően darabos, szögletes, vagy kifinomult, nőies – az alakváltás mesterművészetének prototípusa. Észre sem veszed ahogy az ujjai (szavai) köré csavar, ha nem figyelsz, beleszédülsz abba, ahogy pillanat alatt mondókájának ellenkezőjét állítja ugyanolyan meggyőződéssel. Salat Lehel pedig a szoborként végletekig való helytállás mintapéldánya – élmény, mikor megmozdul. Az előadás hangvételét Pardanschi Cristina adta meg Mary szobalány szerepében. Tökéletes volt. Profi munka mindannyiuk részéről.
A 80-as években azt mondtam egyik kollegámnak, akiből később színházigazgató lett, hogy a színészt eszközként használják. Neheztelte megállapításom. Később kiderült, igazam volt-lett. Akkori vélekedésembe belejátszott a diktatúra, amiből kiszabadulni remény sem volt, legalábbis akkor úgy tűnt. Nos, miután megtörtént a „lehetetlen” 1989 decemberében, 1992-ben már „szabadon” lehetett színházat csinálni, hogy másképp szóljon, az akkor (elképzelt) fejlettebb nyugat nyelvén: az emberi élet személyesebb dolgairól. Nem volt rács a színház előtt, merészebben nyúlhatott azokhoz az eszközökhöz, amik keze ügyében voltak, vagy később eszközzé váltak. Ahhoz képest hová fejlődött a színpadi nyelvezet, akkor még a profizmus, a művészi alakítások tökéletességre fejlesztett példáival, a rendezői elképzelés határozott, merész és rendkívül fantáziadús megvalósításával találkozhatott a néző. Ha visszamenőleg nézem – tehetek másként? – a színházban is rendszervált(oz)ás történt, a határok és dogmák mögül kiszabadult látásmód végre megülhette és ülheti azóta is lakodalmát. Más idők, más színészek, más közönség. És a színész boldogan vált a rendező játékának eszközévé. Felnőtt az a generáció, akik mára a szakma öregei, derékhada lettek, akiknek szintén át kell majd adni a stafétabotot, vagy kiveszik kezükből a még fiatalabbak. Újfent közhelyet kell megállapítanom, bocsánattal legyen mondva, a színház nem hal meg, csak átalakul, mert hatni akar azokra, akiknek játszik.
Átértékelődnek az életek is, nemcsak a színházi attitűdök. Ami akkor botránynak minősült, ma csak egy zavaró intermezzo, amit egy legyintéssel félretolhatunk, mert láttunk már ennél rosszabbat is, többet is. Ami mégis mérföldkővé örökíti az előadást, az nemcsak a digitális technika, meg a filmszalag, hanem hogy levert egy cölöpöt ebben a folyamatban. Modus vivendi. O tempora o mores.
