"amit nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek" *
mikor rád találtam, akiben ágyat találtam gondolataimnak, a menyországot véltem itt a földön megvalósulni, örömömben kitártam minden addig félve meg nem született ideámat, hogy nálad otthonra leljek s belakjam házad, de most megrendülve sír valaki hangtalan bennem, mert elakadt és elnémult hangod-szavad, amikkel sokunkat átöleltél, s úgy látom ebek harmincadjára engedsz, magunkra hagysz
vigasztalnálak, de nyomorult vigasztaló vagyok, igéimmel nem tudok alád nyúlni, hogy felemelhesselek, mert mint aki le akar mondani mindenről, olyan a súlyod, s Isten kell ide, nem ember, hogy fel bírjon húzni
tudod, hogyne tudnád, milyen gonoszul kegyetlen a világ azokkal, akik szelíden szeretnék azt bejárni-lakni, szelíden szeretni azokat, akikkel a sors őket összehozza, némelyiküket másoknál jobban kedvelni, szeretni, tán egy új fogalommal kellene mindezt kifejezni, de nincs ilyen, csak a régi szavaink vannak, amik elkopnak-elkoptak, s a világból ilyenkor ki kell futni-menni
megértek minden szerelmet, aki benned felébresztette a szunnyadó királyt, hiszen homlokod fényesítve nekünk is ragyogtattak, akik követhettünk téged
olyan korlátolt a legszellemibb ötletünk is, mikor benne vagyunk a sűrűjében vakon tévelygünk, téblábolunk a hirtelen felbukkanó rengeteg bucka között, amiket nem értünk – mintha gordiuszi csomók nőnének ki a földből, hogy csakazértis élhetetlenebbé tegyék ittlétünk
ha el bírunk csendesedni s néma szájjal, de figyelő szívvel rábámulunk a tájra, amiben tényleg Isten üzen, minden megfordul, szívünk visszatér eredeti rendeltetéséhez, s úgy dobog muzsikás felütéssel, ahogy – vélnénk – az angyalok énekelnek, mert ott a vidékben Isten arca, s ott vagy te is, meg én is, meg ő is, akikkel az életünk kirakta
tedd hát ki az ablakba, tárd ki az ajtót annak az indulatnak, ami azt eddig veled becsukatta, hadd fusson ki, száguldjon messze, s csak akkor térjen vissza, mikor minden gyilkos gőzét kifújta
2020-07-03
