Hit nélkül semmit ér minden. Valamikor 25 éves korom táján találkoztam először ezzel a fogalommal. Vagy akkor ütötte meg a fülem. Versbe szőttem. Talán Nemes Levente indította el bennem a felőle való gondolkozást – „higgy a közönségben, hogy érti a verset”.

Nekem otthonról ez nem volt meg, a hit. Inkább csak ábrándozás. Amiről Vörösmartynak nem volt jó véleménye – „ábrándozás az élet megrontója”. Tapogatóztam. Mikor az ember felfedezi ugyanazt, amit a másik, örül. Mint például ekkor, ha a költő versét folytatjuk: „mely kancsalul festett egekbe néz”. Ráismerünk a képre. Nekünk is megvan. De még nem vagyunk a célnál, csak keresünk, s az úton épp összefutottunk…

Ha van ilyen biztos iránytű az életemben, akkor is nekimegyek a falaknak. Akiknél vallásos, hitben felnőtt szülők voltak – a gyermek abban a családban is deviált attól. Mindig beleszalad az ember abba, hogy a világban muszáj törvénynek működnie, az élhetőség kedvéért. De ezek csak rácsok, szabályok, amik mentén vegetálunk. Az élet több ennél. Nem tudjuk megtanítani egymást jól élni, helyesen élni, fegyelmezettnek lenni. Csak kereteket szabhatunk. Az élet kitör a falak mögül. Mindig. De mi akkor is falakat állítunk, mert nem tudunk egyebet. Csak kerítéseket. Virágot, fűszálat már nem.

Isten személyes – nem közvetíthető. Nem műsor, nem lecke, nem tanítás. Nem elmélet. Vagy van vele kapcsolatod, vagy nincs. Visky András apja pap volt, hitben nevelte gyermekeit, mégis lázadtak.

Visky. A neve keltette fel érdeklődésem. Visky Árpád színész kollegám volt. Nem tudom, rokonok voltak-e.

Isten jeleket hagy maga után a földön, amelyek elvezetnek hozzá. De csak a kapuhoz. A házba neked kell bemenned. Bent ismerkedhetsz meg a lakójával. 

Kiss Béla performance-őr. Sepsi. Találkoztam is vele, de akkor nem érdekelt eléggé. Baász Imre sem. Mégis, valami megragadott már akkor abban, amit csináltak. A teremtéshez volt valami köze. Nem reprodukált, hanem kutatta a lényeget. Amit nem bír az ember megfogalmazni. Csak belemerül – gyönyörködve.

Performansz. Vonalak. Fest a szemed előtt. Zenét hallgat közben. Szól a zene. És együtt felzeng valami a rejtettségből.

A rá emlékezők ma is a varázsa (így nevezik, jobb híján) alatt vannak. Áradoznak róla. Őt hallgatva – keveset beszél – inkább attól izgalmas, amit nem mond ki. Mert nem lehet, nem tud. Csak vonz, ha vonz. Ezért szabad. Nincs benne semmi kényszerítő. Tudás sincs. Csak keresés. Játszik, mint a gyermek. És a vonalakat nézve, a zenét hallgatva, a festést épp gyakorlót látva, érezve a benne munkálkodó kíváncsiságot, hogy mi van a dolgok mögött – magával ragad. Ez állandóan zajló, pulzáló folyamat. Vagy belekerülsz, vagy kívül maradsz. Ezt nem lehet tanítani. Jöjj velem – hív, s vagy mész, vagy nem. Ha igen – megérzed a látvány, a hangzás mögött azt, amit folyton keresel, a megnyugvást. Valami ősi biztonságot, ami beláthatatlan, átfoghatatlan, véget nem érő.

Bocsárdi, Tompa G. jutottak eszembe, a kereső hozzáállásukkal – ők színházi vonalon. A kívülálló erre érzéketlen, a nem kíváncsinak ez őrültség. Fegyenclét. Zombi. Mert nem az értelemre épít. Nem a tudásra, hanem a sejtelemre.

Isten jeleket hagyott a földön maga után. A kereszt az ajtó. A kereszt a test. A jel: az ember. A tanítás róla didaktika. Halott. A kapcsolat a fontos. Istent meg kell találni a szóban.

Nem a szó az Isten. De a szó is Istené. Összefűzöd a szavakat, mondatot faragsz belőlük – kész a kerítés, ami eltakarhatja, el is zárhatja tőled őt. Istent nem csípheted fülön, nem kaphatod rajta – rejtőzködő. Mikor megmutatkozott megrendültek az egek. Rejtőzködése az embert óvja, a teremtést védi. Ha előlép a világa összedőlne. Nem alkatrésze a világnak. Nem fér bele.

Hiába mondom ki Isten nevét: Jézus. Vagy: Atya. Vagy: Mindenható, Örökkévaló, Igazságosság – annak ellenére, hogy mindez igaz, csak akkor találod meg, ha te magad ismered meg, ismered el, kerülsz kapcsolatba vele. Isten nem varázsló. Vagy vonz, vagy taszít. Vagy az Övé vagy, vagy nem vagy az Övé. Neked kell felismerned.

Megfoghatatlanok már, akik Őt megismerték, felismerték, hogy Tőle származnak. A neve, a jel (Jézus, kereszt) – csak útmutató, cédula, ami támpontokat jelent. Ha megismerted – valamennyire – jöhetsz rá arra, hogy ez csak kezdete egy végeérhetetlen kapcsolatnak, ami semmihez sem fogható, semmihez nem hasonlítható. Nincs olyan szó itt, hogy „mint”. Nincs más viszonyítási alap.

(A festmények Kis Béla munkái a 2018-as Sepsiszentgyörgyi tárlaton)

2020-08-16