Felkaptam a nyúlcipőmet,
illett a lábamra.
Mindig táncos lelkű voltam,
bohócfajta.
Elindultam majdnem hetven
évvel a vállamon
bejárni, amit kihagytam,
tucat társulatot.
Hadd lám a világ mire ment
nélkülem harminc éve.
Elcsodálkoztam bevallom
hogy tönkre, sok belőle.
Régi barátok kikoptak
velem együtt, ahogy szoktak.
A világban már nekünk -
furcsálltam – nem is bókoltak.
Magam is idegenül néztem
ki battyog ott a vitrinben...
dehogy én! Valaki,
múltból ittragadt nénike.
Sokszor megbotránkoztam
mennyi fa…, pi…, meg ku…
hagy el kis és nagyszájakat!
Voltak új kifejezések:
-csá, zsír, oksa, tré-
mit óvodás gügyöghet
mielőtt beszélni megtanulna.
Dehát a kütyü kezemben is
egyfolytában pittyegett.
Megtanultam ezt a világot,
hol mindenki csetelget.
A huzalok láthatatlan
kifeszültek körülöttem,
nem földrengéstől félünk már -
drónoktól, még nevük sincsen.
Eget-földet behálóznak:
szatyrából ki ne ejtse isten.
Nyúlcipőmet később
mégis le kellett rúgnom.
Ütött a felpörgött világnak
a hatalmas színházi gong
jelezve, a játéknak vége.
Egyszerre hat széket megülni
nem tudtok, elég lesz egyetlen -
s míg koronázzák a fejetek,
mezítláb az alsó sarokban -
szép mese lenne - meghúzódom -
