Nászta Katalin: Reflexió – a nyilvános főpróba után
Előlegbe
amerre mész – ott a színház – elhagyhatod, de utánad jön
kinő, mint gomba a földből, s mennyország
hamis, de szép lesz körülöttünk
kiéhezett közönség ül tömött széksorokban
hőmérséklet rendben, nem köhög, nem tüsszent
fojtottan nyerítünk a szájkötő mögül
-------
vége, vége az előadásnak – tapsra lendül a kéz
de a maszk elrejt mosolyt, tompít hangos derűt
csak a szemek csillognak
lent ültem s hirtelen a színpadon álltam
láttam magunkat, mint éhes sereg
kinek tiltva a mosoly látványa –
lepedődarabokkal fedeztek
könny gyűlt a meztelen szemekbe, bizony
a néző s játszó egyaránt sírt
mintha a halál kapujában állna s utoljára
- Szeretünk téged micisapkás tróger! -
még egyszer egyet boldogan int
nézem, de alacsony, mekkora feje van
milyen kék a szeme – de lazán udvarol
ellenállni neki lehetetlen
igazat mondott - a magot a földből
kidumálja - s az igent belőled -
gyomrodban ismerős virágrebbenések
gyűrűzik a nevetés – ami jöhet, jön!
sose halunk meg – énekli a cím is –
míg a pengeélen-táncolás jól megy
elerőtlenedve ülünk székeinken
nem kell izgulni, itt minden megoldódik
csak könnyedén pajti, túl leszünk, ne feszengj
de mackó egyszercsak váratlan kiterül –
sose halunk meg, énekli a kórus
a dal, táncok refrénje visszacseng –
füledben szólnak a fojtott kacagások
a maszk alól – ahonnan kimenekültek
jóllakottan állna a csapat a színen –
de a szemekben furcsa lázak égnek
sosem volt ilyen még, mint ez az este –
tutitippes bohóc, itt az országszélen
fővárosi madár, mint aki eltévedt
szárnyaira veszi kacagásainkat
s viszi magával, viszi el messzire
széltoló kisember, a kényszer-ügyes,
a ki-, beszámíthatatlan talpra eső
nem törik: hajlik – nem pattan: simul
szívedbe mászik, kidobnád, ki nem hull –
rácsok között a túlélést láttuk
ahonnan százszor próbáltunk kibújni
sose halunk meg, énekeltük sírva
Gyulának sírjánál – aki mi voltunk –
és lennénk megint – mert az élet ilyen
feltámad legalább egyszer
vagy kétszer
(kritika az előadásról nemsokára)
