A verset tiszteltem magamban

mi kiömlött a papírra

Nem mertem utána hozzányúlni

Csak álltam fölötte, ámulva

Később a vers kiömölve

arcom kezdte nézni – belőlem

akarta kiolvasni, ő mi nekem

Majd megunva ezt a játékot

kifordította szemét, messze látott

szemlélni kezdte, amibe belezuhant

a világot

De a világ nem volt oly kegyes, mint én

arcába tépett, mögé nézett

ruháját fitymálta, járását, nézését

Ekkor a vers, mert érzékeny volt

figyelni kezdett, jobbra-balra forgott

felmérte a terepet, ahol landolt

Hosszan csodálkozott azon, amit látott

magát olvasta ki minden szempárból

hirtelen össze is zavarodott

mintha megsokszorozódott volna

olyan sokban és olyan soknak látszott

Eltelt egy emberöltő s rájött

nincs egyedül ámuló bánatával

tucatjával vannak, mint ő, olyanok

De már mit tehetett volna

visszamenni az időben nem tudott

előrenézett, rótta köreit tovább az úton

A vers tragédiája egyszeri volt

ha már kicsúszott a költő száján

s formába öntve vagy formátlanul

hömpölygött a világ utcáin

semmin sem csodálkozva, mit sem várva

beteljesült minden nap ugyanúgy

2020-12-15