Ülve tivornyán, józan férfikor jobbján,

                            csömörös lakomákon.

szomorú fejem csak szegem föl,

                           emelem ki a ködből

míg dőzsöl az Isten,

s álmoknak bőre is marjul, bévül

az alvó gyermekkor belekékül,

ha szivárvány ujjal veri a ritmust,

dobol koponyán, hátgerincen.

Ülve tivornyán, csömörös lakomákon,

jelentem, amit gyulladt,

                           alvatlan szemmel látok:

a Csodák Csodája csöndben

belőlünk elszivárog.

Tűnik halkan, mint szél huzatban,

szivárog láthatatlan, mint megdobott madarak

                                 tollai közt serkedező vér,

elillan, elároklik, s tündöklik száz alakban,

nem állja útját kő – se költemény.

S míg szegen szomorú fejem föl,

jonhomat mossa,

nyaldossa sóim,

fenséget kiold, sodor lázat,

szent tartalmaimból kiforgat,

mossa nyelv alól

az ezeréves, barlangfényű szókat,

s a megtartó, illő igéket,

mint a sav a fémet,

hűs égéssel kikezdi.

Nem kapkodok. Legyen hát úr a Szivárgás!

Tapasz se jöjjön résre, sebre.

Víg nedvei odakint vidítsanak lármát,

kapjon zöld lángra árokfű, ménta, langyos terje,

bozsogjon élet! S ha száradna is ránk

zörgőn a bőrünk, higgyük, hogy belőlünk

piroslik égen egy bolygó:

                                        ágon a savanyú som!

Nem óvok már, s nem alkuszom!

Állok munkába itt, tivornyán,

              józan férfikor jobbján,

                           hol szivárgás kél s elered.

Sürgetek sajgó igéket,

lázítok velőt, verőereket,

s mi belőlünk loppal illan el, már újratermelik

működő álmaink és „szorgos szerveink”,

              fogyunk – növünk,

              fogyunk – növünk,

              de vagyunk! részt veszünk

e lakomán, s jelöljék májfoltok bár testem:

              – lélegzünk!, élünk! ím

              Csodák Csodáját

              újra és újra megjelentem! 

FARKAS ÁRPÁD: Alagutak a hóban c. kötetéből – 1979, KRITERION