Nem az a hős, aki fut, hanem aki állja.

Ki, mint a kő a meder alján az árban  –

fölötte gyilkos tömeg zúdul, de gyomra mélyén

ő nem, csak azért sem mozdul.

Belé van, de csak félig temetve,

az ár hörögve mossa, mi kiáll belőle.

Rohanó kavicsok karcolják élesre arcod.

Mi téged állni kényszerített, s  otthon tartott ,

most a szülőföld sírjában félig megnyugodva,

minket vádol az áradatból.

Izzó haragtól fényes szemed

sötéten néz elhagyókra, elnyomókra.

Pusztító büszke bánatod. 

Kihaltak mellőled társaid, szinte mind.

S kik még lehettek volna,

irgalmatlan tekinteted tartotta őket távol.

Konok hűséggel önszobrod faragva

feketén sütöttél az állhatatlanokra.

Elszivárogtunk, igazad van, Farkas Árpi.

Átrendezi halálod most a műsort  –

szólt Sylvester, Czegő, Magyari, Dali

összes betyáros barátid  –

szépmíves szavaid székely-konoksággal

az Úristent is elé-citálva,

hogy áldott-átkozott sorsunkból kiverjen végül

s megbékítsen székelyt magyarral, ha az nem is békül.

Verseiddel már örök harcod vívod,

itt hagyva minket nagylelkű lendülettel,

Meghajolsz viharzó tapsunk alatt,

míg tekinteted arcunkra égve

gyávaságunkkal süt rád vissza –

2021-02-09