Nászta Katalin: Rokonom, a KÖLTŐ

A magyar költészet napján

József Attila születésnapján

nemcsak Attilát, hanem

a költészetet magát ünnepeljük

ami csak azért kötődik az ő

születésnapjához, mert április

a tavasz, a tavasz az újjászületés,

a költészet a lélek elrugaszkodása.

Attila pedig nagyon elrugaszkodott

és fiatal maradt, mert a költőnek

fiatalon illik meghalni, ő meg

teljesen azonosult ezzel a sorssal:

lázadt, kérdezett, szeretett,

kiírt magából mindent, viszont

nem szerették, mint a költőket

általában, csak ha szerelmes

trubadúrok, vagy meg nem értett

zsenik, bohémek, megbízhatatlanok

és kevélyek, büszkék, akiknek jó

az oldalán díszelegni múzsaként;

a költészet napja a fiatal meg nem

értett költőké, a szélbeszálló versé,

az ön- és közveszélyes igazmondóké,

a költészet a megszületett és be nem

teljesülő szerelemé, az ígéreté

aminél szebb hazugság nincsen

*

Ha azt állítom, hogy nekem költő a rokonom, még el is lehet fogadni, elvégre a rokonait nem válogathatja meg az ember, tehát nem kelt botránkozást, hogy ezzel vagy azzal a költővel „dicsekszem”. Merthogy, ha valóságos értelemben gondolom, akkor már válogatós leszek, mert engem minősít, kit érzek rokonnak.

Ha az ember tárgyilagos szeretne lenni, először eldönti, milyen szögből vizsgálja meg a kérdést. Jobbról, balról, lentről. Fentről nem tehetem, mert onnan nem néz le az ember, nehogy elszédüljön, hanem inkább messze, de legalábbis szét, azaz oldalra. Ami mellérendeltséget jelez és ez sem kockázat nélküli…

Általában akkor rokonom a költő, ha nem ismerem, csak tudom róla, hogy ő is versel. Azért nevezzük költőnek, hogy megkülönböztessük a prózát írótól. De attól még költhet olyat, amit nem szeretek, s akkor már mindjárt nem a rokonom, de nem is tartom költőnek – és mindjárt bele is zavarodok a „rokonom, a költő” kibontásába.

Maradok hát annál, ami számomra meghatározó és képmutatás nélküli ebben az összefüggésben: az alulnézet szögénél.

Még egy rövid észrevétel erről: ha barátként tekintek költőrokonomra, akkor József Attila az, aki mellé nyugodtan leülnék beszélgetni. Vele nem lennének kisebbrendűségi érzéseim, bármennyire is utolérhetetlen, amit művel. Ady mellett már feszengenék az asztalnál, Babitsról, – aki a Gólyakalifával teljesen elvarázsolt és a Ne mondj le semmiről versével feltűzött a kése hegyére, – nem is beszélve. Radnóti biztosan a másik asztalnál ülne, és csak a füleim nyúlnának át, hallani, miről beszélnek, ha éppen eljönne aznap este. Nem mintha félnem kellene tőle, épp ellenkezőleg, túlságosan tisztelem ahhoz, hogy mellé ülhessek. Aki ilyen gyönyörű verssel vall szerelmet egy nőnek, mint a Tétova óda, csak vágyni lehet hasonló lelkű társra. Szabó Lőrinctől távol tartanám magam, olyan kegyetlenül kizárólagos a Semmiért egészen versével, tőle egyenesen félnék. De Balla Zsófiát szívesen hallgatnám beszélni a költészetről, hogy inspiráljon. Szilágyi Domokos előtt zavarba jönnék, nem tudnám, mit mondhatnék, nagyon butának érezném magam, őt jobb olvasni.

Egy költőt nem lehet kiválasztani. Több versek vannak földön és égen, és több költők, akiknek verseire felakadtam, mint horogra a hal.

De annyit már meg tudok állapítani, amik megragadtak fiatalkoromban, azok tudták a legmaradandóbb hatást gyakorolni rám. Ezeket a verseket azóta is tudom, verssorok úsznak be a megfelelő alkalmakkor és mint az iránytűk, bóják vezetnek, tanácsolnak, kijelölik a határokat. Nem hagynak magamra.

Ellenben… aki a lélek, szellem legmélyebb bugyraiba nyúlt olvasása közben, az Pilinszky János volt és maradt a mai napig. Egész költészetével, később prózai vallomásaival, jegyzeteivel is. Az ő iskolájában szívesen lennék tanítvány. Nem érezném magam kisebb rendűnek, sosem zavarna az ő mélyebb meglátásai miatti előnye. Igaz barát, akit a végtelenségig tudnék hallgatni, amíg el nem nyom az álom. Azokat az ablakokat nyitja ki mindig, amit más nem tud. Olyasmit mutat meg, amit más nem ismer.

Mondtam a Halak a hálóban-ját és vergődtem vele együtt, birkóztam a Miféle földalatti harc-ban saját énemmel, megfeszültem a Parafrázisban, hogy odaadjam magam szerelemből mindenestől a világnak, féltem a Téli ég alatt, attól, amit csak sejteni véltem.

Az elhagyatottság-megtaláltság érzésre, az általános és állandó kiszolgáltatottságra az Apokrifje nyitott ablakot. Ebben a versben a mindenséget hozza arcközelbe, amit félelemmel vegyes csodálattal vettem tudomásul. A második világháború szörnyűsége volt az, ami annyira megrendítette, hogy megfogalmazta azt is: verset írni, és úgy alkotni, ahogy azelőtt, már nem lehet. Azt hiszem, kevesen tudták így megragadni a költészet, a vers hatalmát, élni a szavak teremtő erejével, ahogyan ő tette ezt. A szavakon túlit fontosabbnak láttatta, a szavak elégtelenségét megmutatva. Megértéseim és megérzéseim költészetével kapcsolatban megerősödtek, amikor hallottam és láttam beszélni saját verseiről, költészetéről, érdeklődéséről, vonzalmáról. Beavatott a misztériumba, amiért érdemes embernek lenni és maradni. Abba, amit sokan keresnek, de kevesen találnak meg. Megírja, színre lépteti a teremtés, a rendeltetés csodáját, lehozza a legmélyebb tisztelettel és kétségbeeséssel Istent a földre, szembesít azzal, akinek a szemébe nem tudunk belenézni. „Akkorra én már mint a kő vagyok…” Ha más vers nem született volna, csak ez az egy, akkor is elég, hogy keresni kezdjük. A vég és a kezdet, a kezdet és a vég, az elkerülhetetlen tragédia és találkozás a mindenség urával – és még mi minden ez a vers.

Rokonom, a költő Pilinszky, mert keresi, akit megtalált. Hiányát olyan erővel jeleníti meg szűk- vagy kevés szavú verseiben, amivel másnál nem találkoztam. Puritán, tiszta, egyenes, sallangmentes, nem akar elkápráztatni, hanem azt mutatja meg, aki elkápráztathat, szembesít a szembesíthetetlennel, minden versét belőle vágja ki.

Ha a vers az, amit mondani kell, ahogy Kányádi mondta, itt a versmondó a lehetetlennel találkozik: a verset kimondani nem lehet. A vers ott van a sorok mögött, között – meg kell előbb ragadni, de nem lehet kézzel, csak szívvel, és a szívnek is tisztának kell lennie, halló szívre van szükség, mint a mesében a szóló szőlő és a csengő barack, úgy kell a szívnek a fül, amivel képes felfogni a szavak-sorok közt magát a Vers-et, ami olyan, mint egy csodaállat, nem foghatja kézbe bárki, meg se hallhatja, csak a kiválasztottak, akiknek van érzékük a hallásra. Ekkor szólal meg a vers, sohasem tolakodón, várni kell rá, türelemmel és ha kellően tiszta az ösvény a szívünkig, meghallhatjuk.

Ezt tudja, ezt ismeri Pilinszky, kinek versei töredékek, törtek, nem szabályosak, csonkák is, dadognak, keresi a szavakat, sosem beszéli túl, tudja, ha túl kell élni a szörnyűséget, olyan, mint a háborúból hazakerülő sebesültek, kifosztott katonák, mint az utolsók, akiknek nem is illett volna megmenekülni, úgy érzik. Pilinszky versében megnyilvánul a versen túli, az, aki olyannak teremtette az embert, hogy képes legyen meghallani őt. Pilinszky hallotta őt. Élménye maga a botrány, a szeretetet nem érdemlő, mégis azt élvező, kegyelmet nyerő ember és az őt teremtő Szent Isten közötti megmagyarázhatatlan, érthetetlen kapcsolat. Kérdés, mihez kezdünk vele.

Verset elemezni nem szeretek. Így vagyok az Apokriffal is. Ezt mindenkinek magának kell felfedezni.

Ha erről kellene beszélnem, az egy másik műfaj lenne, elbeszélő, magyarázó, kiegészítő, de nem a vers. A háborúval kezdeném, a lágerléttel, a kiszolgáltatottsággal, a megbékéléssel, az Isten gondolatával, a parúziával. Beszélnék a Francia fogolyról, a szenvedés undorító valóságáról, a kikerülhetetlenről, a pusztulás elviselhetetlen látványáról. Vagy csak hallgatnék és képeket mutatnék a tömeggyilkosságokról. És figyelnék a Szent Lélek hangjára.

Pilinszky mellé félelem nélkül bármikor le tudnék ülni – úgy, mint Thomas Mann mellé József Attila. Hallgatnám, hogy beszédei nyomán én is észrevegyem mindig, „mert egymás nélkül sötétben vagyunk”: „ahogy megjött ő is a Bibliában…”

https://www.youtube.com/watch?v=NV_kkX-ZvmA

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályúkat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én hunyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat,

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfúló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyú terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és kerítésen.

Lélegzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

/megjelent a Káfé-főnix irodalmi és fotóművészeti lapban - 2021-április 11/