Végül ki menthet fel téged?

Egyedül a szív, a te szíved.

És ki vádolhat igazán?

Csakis a szíved.

Lefoszlanak, lehámlanak,

levedled a vádlásokat,

amiket más aggatott rád.

De, amit ő mond megmarad,

hiszen te vagy az, te magad.

Mindent a szív súg, az ész csak dirigál.

Ránk aggatott köntös a többi:

a mozdulat íve, az ítélet.

Igazán csak a szíved mér meg.

Ha becsapott, őt kell kicserélni.

Nem a név szabja meg, milyen vagy.

Úgy sütik rád a megnyilvánulások,

amilyenek azok általában voltak.

Sok szeleburdi, akaratos lány

lett ártatlan csecsemőkből.

Nevéhez igazodott valahány –

míg felnőttek, szívük hallgatott.

De aztán! Mikor tavasz lett

s kinyíltak!  Bódultan hajolt feléjük

aki látta őket.

S ők boldogan viszonozták.

Pedig a szív szólni próbált.

Tanulta a világ nyelvét s az utat,

min járhatnának.

De jaj, a szívük velük se tanult,

együtt voltak, mikor becsapódtak –

s mikor a fejük elveszett.

Ő ébredt először, ő költögette

finoman, lágyan, majd dörömbölve,

lelkiismeret-karját felemelve

döngette a legbensőbb részt,

hogy a lélek felébredne!

És mit addig csak sejtettek,

mikor a tükörbe belenéztek

magukat ítélhették meg.

Jaj, mondták reggelente

és jajgattak, ha úgy volt, napestig

míg igazították a képet.

De a szívet nem lehetett.

Átvert újra. Nem akarattal,

mégis sikerült becsapnia.

Míg el nem mentek a nagy doktorhoz,

javítsa ki, vagy ha nem tudja,

adjon mást a régi helyett.

És adott annak, aki kérte.

Jól sikerült a műtét,

a vért is ő adta volt.

Azóta csak a régi szív

mit emlékbe meghagyott,

szorong vagy búslakodik.

El- s fölrepít az új,

kiemel a bajból.

Katalin nap alkalmából s ürügyén

üzenték nekem is a sorok…

2021-11-25