ha az embernek azt mondod

ne ítélj mást, téged is megítélnek

von egyet vállán, ha bolond

de ha ezt az igével idézed

neked megy s neki a mindenkori mának

zsigereibe oltott hazugságok

hullámain úszik a faljövőnek

hogy s mitől, meddig tart futása

az igazság elől – senki se látja

vagdalkozunk a sötétben

de itt a világ világossága

kinek nem kellett így a világa

aki össze és újragyúrhatta volna

de nem akarta, már hiába

annak hát be s kikiáltotta

én vagyok a világosságod

szavát mécsesként az útra lerakta

rádköszönnek minden kultúrából

dicsőségét lelopva róla

nem bánja, ő magát szétosztotta

nesztek, egyetek – voltam a világ húsa

s vagyok a megmentője

hogy lássátok: minden mindenekben

és nevemről hívnak titeket

mert veletek leszek mindenkor

magamra öltöttelek a hósenen

ott világlik, mit én tudok csak

s ha az idő ott – megsúgom nevetek

a vágy a tetszésre akkora bennünk

odaadunk érte szinte mindent

semmi nem drága, ha kell

egy mosolyért kifordulunk

nem ítélek, hogyan is tenném

csak megítélem elválasztva a dolgot

ebben a huzatos egyszeréletben

mind fázunk, mind nem vagyunk boldog

hiányunk betölthetetlen

se látottak, se reméltek nem tudják

csak EGY, akit állandó rettegésben

mert nem ismerjük, magunktól eltaszítunk

pedig egy csepp, tűszúrásnyi vére, mi kihullott

tisztára mosott

csak be kellene állni a fürdőbe

2021-11-29