A versdráma folytatása

nem akarok többet rosszhírmondó lenni

de nem örvendtetek a jó hírnek sosem

vagy ha mégis igen, akkora titokban

tartottátok vissza minden nevetéstek

hogy a kis egérlyuk jut eszembe róla

csak halkan, hogy soha, senki meg ne tudja

irigy fülek, szemek figyelnek szüntelen

zúgjátok kórusban erdőn, sivatagban

mennyivel jobb inkább a sejtelmes semmit

harangozni, ami után semmi

dolgod nincs, nyugodtan vonhatod a vállad

te csak dudorászol, festesz, írsz, rajzolgatsz,

kinek mi köze ahhoz, amit gondolsz ...

ne legyetek kemény szívű kanonokok

lelketek bundába jól bebugyolálva

hogy egy fénynyaláb se jusson be bugyrába 

de, ha így, főjetek saját levetekben

nálunk a domboldal, a mező, a réten

minden selymes fűszál hajolgat serényen,

nem fél lelapulni talpunk alatt, mikor

a házból kilépünk, mert kisüt a napunk

és pacsirta, rigó, mind az égre száll fel

senkit se érdekel mit pusmogsz mirólunk

ha nélküled is, mi mind, mind megmaradunk

és ami háladal csak kifér belőlünk,

ki halkan, ki hangos torokkal éneklünk

itt a kerek erdő közepén és szélén

madarak az urak, te repülj másfelé

ahol neked tetszőt kiabál a táj

ahol nincs más senki, rajtad áll a bál

menj isten hírével, de inkább nélküle

s huppannál a földre, ha eszed megtérne

csacsogva csiripel ezernyi madárka

zengi az egyetlen Istent nagy dalárda

nem versenyezhet velük soha senki

őket nem lehet  égről leseperni

akárcsak a szelek örökkétig fújnak

s őket nem fonja be senki koszorúnak

az a hír, mit dallnak nem nektek szól, nem ám

csak Istennek s nekünk, együgyű árváknak

ő nevünkön szólít s változtatja újra

nem tudsz hasonlót sem kitalálni, fújhatsz

ezeregy szózatot, festhetsz képet, írhatsz

olyat, mit csak ő tud, álmodni sem bírhatsz