Salamon András tanulmánykötete
Egy rendező életútja. UArtPress Kiadó Marosvásárhely
Olvasom Salamon András kötetét Attila életéről, azaz a munkáiról, rendezéseiről.
Kiss Attilának a színház volt az élete. A szerző ezt vizsgálja, mint akit tehetsége erre predesztinált. Az okokat, amiért nem úgy sikerült rendezői pályafutása, ahogy megérdemelte volna, ha a képességeihez mérjük és nem a lehetőségeihez a megvalósítást. Könyvéből süt az emberbaráti megértés, a mérhetetlen empátia. Mivel Attila tehetsége okán sokkal többet nyújthatott volna, a magyarországi elmaradt elismerés szinte neki fáj jobban. Seprődi Kiss Attilának otthonról minden megadatott, tudjuk meg a kötetből, addig tanulhatott, ameddig meg nem szerezte a szülei által elvárt legmagasabb iskolai ismereteket, három nyelv, irodalom-, színházszeretet, -ismeret, tánctudás. Egyedüli gyerekként elkényeztetettnek is tarthatnánk, ha nem mondana ennek ellene szigorú/következetes tovább taníttatása.
Most itt áll leplezetlenül, rendezett előadásaiban, sikereiben, kudarcaiban.
Ha sokáig kell elszenvedni az elnyomást, nem biztos, hogy képes az ember belerokkanás nélkül, nemes tartással elviselni a mellőztetést, az elismerés hiányát, főleg, ha olyan nyugtalan, érzékeny természettel megáldott, mint Kiss Attila volt. Mint általában az értelmiségiek abban az időben Ceausescu diktatúrájában, folyton ittak, dumáltak, vitatkoztak, lelkesedtek, eszmét cseréltek, kritizáltak, műértettek. A nyárspolgár ezt nem értheti, mennyire kell egy hely, ahol meg lehet és meg kell vitatni a dolgokat, másképp nincs előbbre lépés. Az más kérdés, ki hogy bírja. Pályám kezdetén boldogan kapcsolódtam (volna) be a Súgás asztalánál a beszélgetésbe, de a hallgatás jutott nekem, (volt is mit, mind műveltebbek, dörzsöltebbek, tájékozottabbak voltak nálam) és időben kidőltem mellőlük.
De a fontos csatákat nem ott lehetett megnyerni, hanem a színházban.
Ő volt a fiatal, a friss szem, de Bandi úr, ahogy szólították a színház főrendezőjét, Völgyesi Andrást, nyilván nagyobb tekintélynek örvendett, mint Attila. Ő rendezte a jó, a számottevő darabokat, a fajsúlyosakat, ő volt a főrendező, Kiss Attila a második. Nem volt ebben semmi különös, ő volt a fiatal és nyilván a tapasztalatlanabb. De ha a klubban vagy a kávézóban beszélgethettünk valamelyikükkel, az Attila volt, Bandi úr ritkán ereszkedett le oda. És megvolt mindegyiknek a saját csapata. Egyértelmű volt a különbség a rendezéshez való hozzáállásban közte és Völgyesi András között. Utóbbi komótos, koránál fogva is kényelmesebb habitusú, Attila lelkes, robbanékony, tele jóindulatú feszültséggel, nem fogta vissza magát, nem udvariaskodott, partnernek nézte a színészt. Nyilván, hisz ő maga is az volt. Fiatalsága és természetes viselkedése miatt közelebb állt hozzánk.
Salamon András könyvéből megismerhetjük Seprődi Kiss Attila egész munkásságát – ami nekünk azért volt akkortájt lehetetlen, mert a körülmények a színházhoz ragasztottak. Akinek családja is volt, nehezen mozdulhatott a városból, minden idejét a színházban és otthon töltötte – próbák, előadások, időnkénti szabadidők, ha épp nem volt kiosztva. Nem láthattuk más városokban rendezett előadásait.
A kötet Attila bukaresti tanulmányairól, meghívásairól, más városokban, országban rendezett előadásairól mindent felölel. A szerző végig kíséri és elemzi az előadásokat, azokat is, amelyeket nem láthatott. Értesülhetünk arról, hogyan értékelték őt másutt, hiszen hívták, és sikerei is voltak. Megismerhető a pályaív, amit befutott. Szemelvényeket olvashatunk a kritikákból, újságcikkeket idéz, tudományosan dokumentálja könyvét, amiért nagyon hálásak lehetünk. Az elemzett előadások segítenek emlékezni, kiegészíti saját, résztvevők, szemtanuk emlékeivel is. Az előadások alapos elemzésével Kiss Attila életét ismerjük meg, ami gyakorlatilag rendezéseiben realizálódik. Mindene a színház. S.A. a művész csalódását, meg nem értettsége miatti keserűségét is megírja. A romániai színházi áramlatokat összevetve a magyarországi színházi állapotokkal Seprődi Kiss Attila rendezésein keresztül, arra is választ keres, mi az oka az erdélyi magyar és magyarországi magyar színjátszás közötti különbség(ek)nek, miért nem foghatják pld. Caragiale zseniális szarkasztikus humorát határon túl. Pedig Attila újrafordította a darabokat, megtalálva a legmegfelelőbb kifejezéseket az eredetiekre.
A könyv arra is rámutat, ha hajlandók vagyunk végig kísérni őt Seprődi Kiss Attila útján és végig gondolni a mindenkori színház feladatát – mivel jár(hat), a helymódosítás ezen a pályán. Rendezőnk a román színházművészet és az erdélyi magyar színjátszás mellein nőtt fel, kicsit mostohagyerekként. Igazán melegen nem ölelte keblére egyik sem, holott sokkal többre érdemes művész volt, tanúsíthatjuk. Azt a bizalmat, amit ő tudott előlegezni a színészének, akit kiosztott, azt a baráti, munkatársi kapcsolatot, amit ő tudott kialakítani a szereposztott színészekkel kevesen tudták. De a pixisbe nem elég beleesni, benne is kell tudni maradni. Ehhez nem volt se szerencséje, se gyomra.
Rendezői hitvallása is módosult áttelepülésével. Mindannyian szembesülünk ezzel, ami miatt fontos volt a színház ott, az itt nem létezik. Más nyomoroknak van kitéve itt az ember. Amit Erdélyben, az elnyomás légkörében egyakolhoz tartozásnak tudtunk, az itt szétesett a mindenki a maga ismerősét segíti magatartásra. Kivételek persze mindig vannak, itt is voltak – ám időre, átállási alkalmazkodásra, optimizmusra és szemléletváltásra volt/lett volna szükség. Ezt is érinti a kötet, mit jelentett a rendszerváltás mindkét országban a kultúrára, a színházra nézvést.
A szerző a józan szeretet kissé bosszús hangján szól az erdélyi magyar rendező Caragiale-szeretetét nem értő anyaországi közönségéről, akitől annyit várt, vártunk, kiket a sors megajándékozott egy tehetséges rendezővel, de a színház nem szeretett bele. Vergődésében sokan osztoztunk. Ő volt egyik reménye azoknak a fiatal rendezőknek, akik megismerték és magukba szívhatták Bukarestben az akkori színházi világ legkorszerűbb, legizgalmasabb áramlatait. Felpezsdítette a lehetőség, amivel forrásba hozhatta volna az elnyomás légkörében alélni készülő színházat, ami, ha nem találkozik formabontó és zseniális, bátor rendezőkkel, akik egyéni látásukat megvalósítva fel nem kavarják a színházak állóvizét, amit a hatalom, az uralkodó konjunktúra többnyire sikerrel elnyomott, belefullad a középszerűségbe. Ahogy erősödött az elnyomás, úgy pattantak ki formabontóbb és máshangú előadások, de a szakmai irigység sem maradt tétlen. Közel a rendszerváltozáshoz, de azt még csak nem is álmodva, nem remélhetve – olyan sötétség volt még akkor – Seprődi Kiss Attila kínjában telepedett határon túlra.
És változott a szempont, a szemszög, a mit miért hogyan – a színház elemi törvényei szerint. Azoknak kell játszani, akik bejönnek a színházba. Más körülmények adattak határon innen és túl. A dolgok súlya is változott. Ami fájt ott, itt nem fájhatott. Amiért ott kellett küzdeni, itt nem kellett. Akkor még abszurd volt elvárni a színháztól, hogy olyan előadást rendezzen, ami nem ennek a közönségnek szól. Hogyan is érthette volna Caragialét a magyar, ha sosem nyögött a román kormány alatt. Még a szocializmusunk sem hasonlított. Érthető, hogy a rendező érdeklődése irányt váltott. Ami a románoknak Caragiale volt, az a magyaroknak a cigány és zsidó viccek voltak, ami nem vérre, csak humorra ment. Ehhez pedig megvoltak a remekművek.
Figyelemreméltó a szerző többszöri megjegyzése, hogy Erdélyben sem értette és élvezte mindenki egyformán Seprődi Kiss Attila Caragiale-rendezéseit, de olyan pontosan senki, mint Bíró Béla, aki képes volt két lépést hátrálni, hogy jobban rálásson az egészre. Ez a fókuszváltás segített neki a lényeget felfogni Kiss Attila rendezéseiből. Salamon András könyve azért is különül el az eddig olvasott elemzésektől, mert nemcsak az előadást elemzi, hanem a körülményeik hatását, a rendezői véleményt a színész emlékeivel társítva, de segítségül hívva a kritikákat, az azokban megírt ellentmondásokat, a különféle véleményeket is. Ez a Philther módszer, amit jó ideje alkalmaznak a MME teatrológusai, ezzel élt e kötet szerzője is. Megírta Seprődi Kiss Attilát az utókornak, a volt sepsiszentgyörgyi színházi rendező pályáját foglalta össze egy minden előadásra kiterjedő, átfogó tanulmánykötetben a kortárs tanár, aki közelről figyelhette munkásságát, láthatta előadásait, szerethette, értékelhette, drukkolhatott érte. Független, részre nem hajló ítéletét megőrizhette, mint néző és színházbarát.
A könyv dokumentumainak, fényképeinek összegyűjtésében a rendező fia, Seprődi Kiss Árpád Attila, Dancs Árpád, a sepsiszentgyörgyi színház krónikása segítették, Nánay István, Kovács Levente emlékeikkel és az előadások szakmai értékeléseivel, Boros Kinga a könyv kiadásában támogatták, Rostás Péter Emese a szöveg gondozását vállalta. A dokumentumok összegyűjtésében Budapestről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Kecskemétről, Egerből vállaltak részt, akik ismerték, játszottak rendezéseiben, látták Attila előadásait.
Nászta Katalin - 2023-01-22
