azért mindig azt remélem,
Isten mindent lát és ért
kiment majd mikor vádolnak
ezért azért mindenért
ő ismeri a rugókat
ő olvas majd fejemre
ő meg irgalmasság atyja
nem bánt semmi esetre
fia erre garancia
akit mindig imádok
akkor is, ha néma szóval
magamban rimánkodok
drága Isten drága lélek
szidjon bárki, te megérted
s ha te nem haragszol, én
hogy is haragudhatnék
e vers az előbbi vége
amit mindjárt leírok
értse az is ki nem érthet
olyan távoli vagyok
és ím
én minden komolyan vettem
s nem magam mentegetem
évekig hittem a felnőttekben
könyvekben, versben, szerelemben
majd mikor csoda lettem
magamba bújtam menten
amíg rá nem döbbentem
egyedül maradsz így, szentem
hogy Isten fent van a hegyen
mindent lát, nincs rejtekhelyem
hogy oktatóim szeretnek
hogy rendesnek kell lennem
s ha kérnek, magam odatennem
és rendet is kell tennem
mikor magamba bújtam
és majdnem belém zúgtam
a torna kisegített
a szerek levetettek
korlát, gerenda ledobott
a bak fölött is átugortam
fejest a szőnyegen landoltam
kezem nem tettem rá a lóra
elfelejtettem, az agy kihagyott
fejre esett azóta vagyok
mindezt meg azért írtam
nevess velem vagy sírj, ha bírhatsz
ne vess meg, hogy őszinte lettem
azt hittem – bután – már tudom
a gyermek hallgat a jóra
tanul, ha kell, szavam fogadja
nem esik nekem az anyós, az utca
(az utcát csak a rím kedvéért írom)
azt is hittem bután, már biztos
azt tehetek, amit akarok
ha minden másnak eleget tettem
-lehet azért, mert fejemre estem-
én másokat mindig nevettettem
siratni magamat sem tudtam
csak most, hogy megöregedtem
enged testem a szorításból
amivel fegyelmeztem
azt tanultam igazat mondjak
ne hazudjak, ne ábrándozzak
az első kettőnek eleget tettem
de a harmadiknak engedtem
olyan szép gyermekeim lettek
kár, hogy nem bíznak bennem
gyanakodva méregetnek
lábujjhegyen állok előttük
vigyázva, meg ne bántsam őket
valamivel, mit nem sejthetek
kialakult, bevallom, bennem
ösztönös a védekező reflex
összeszorult gyomorral megyek
látogatóba, ha beengednek
már nem tudom mitől is félek
kinevetnek régóta, tényleg
s úgy hagyom itt ezt a világot
hogy rábírni jóra nem tudtam őket
nem is tudom, mi voltam, anyjuk
vagy mostoha hozzájuk
mi történt velem harminc fölött
nem találkoztunk, nem együtt laktunk?
negyven-hatvan közt biztosan
már repülő szőnyegen voltunk
ha sajnálok valamit, az ez
úgy éltünk végig egymás mellett
hogy drákói szigorral őrködött
fölöttünk szigorú apai szem
a férji szem, anyósi szem
s még maga az Isten sem
segített úgy, hogy lökött volna
kicsit rajtunk, s kerültünk volna
egymáshoz közelebb
pont ő volt, aki elválasztott
mi nekem kellett, nekik nem
s nem tudtam odaadni
amit kezembe helyezett
letörték ahogy hazaértem nyomban
imádkoztam évekig, de mintha
Isten sem, nem figyelt oda
vagy várt és vár azóta is
tán, hogy jobb belátásra jussunk
s éljünk, mert elég, azzal, ami van
s tényleg, hát nem?
mégis folyton lezárnám a dolgot
fejemre nőnek, ha be nem fejezem
2023-02-13