mivel már hetven fölött járok

értelme túl sok semminek

aggodalmaim kipipálva

a jövőnek be nem fékezek

végrendeletbe szókat se hagyok

tudom, hiábavaló a gond

amiknek kell, megoldódnak

a többi hiába óóg-morog

közben úgy élek, mintha mindig

de rövidre zárnak soraim

ritkán eresztem, szinte soha

hosszú lére mit mondanék

ráadásul rögzült e ritmus

iskolás versikelés

sietek, ne maradjon benne

befejezetlen, egész, se rész

az élet szép, bárhogy is ütjük

húzunk át rajta sötét vonalat

kiirthatatlan, képtelenség

kínlódásaink ránk ragadnak

megállapítom újfent, a szépség

egyre szebb ahogy öregszünk

mi adunk hozzá sötét kontúrt

amivel kiemeljük

tátikáink, végig a nyárban

oroszlánszájjal mesélnek

valami mondhatatlan szépről

ami volt és ami már nem…

Nászta Katalin