A Rózsavölgyi Szalon előadása
Seress Zoltán, Kiss Mari, Herendi Gábor, Szorcsik Kriszta - (Fotó: Molnár Miklós)
https://szalon.rozsavolgyi.hu/hu/eloadasok.html?eloadas_id=14404
A maghasadás felfedezése fűzódik a két tudós nevéhez. Közösen dolgoztak, kutattak, Nobel díjban mégis csak a férfi részesült. Ennek felkavaró történetét vitte színre Herendi Gábor, aki valójában filmrendező, de már nem először rendez színpadon is.
Jók ezek a kamaradarabok. Olyan dolgokra irányítják a figyelmet, amik felett általában (mindig) átsiklunk. A képzelet írja, de a valóság talaján születnek. Akár így is történhetett volna ez a beszélgetés a két tudós között..
Az előadás arra is jó, hogy utánanézzünk a történet hátterének. Lise Meitner és Otto Hahn – két tudós beszélgetése a Nobel-díj átadása előtt egy szállodai szobában, akik a maghasadás felfedezésével beírták nevüket a történelembe, Otto Hahn Nobel-díjat is kapott érte. Lise Meitner 30 éven át volt a kutatótársa, s bár érdemei semmivel sem voltak kevesebbek a felfedezésben, Nobel díjat nem kapott soha, pedig számtalanszor felterjesztették. Otto Hahn sem említette meg a nevét mikor átvette a kitüntetést. Pedig tisztelte, elismerte, támogatta, legközelebbi munkatársak voltak, és a felfedezésük közös volt.
A dráma egy elképzelt beszélgetés a díj átvétele előtt a szállodában, ahol megszáll a leendő kémiai Nobel díjas Otto Hahn, a feleségével. Lise Meitner pedig felkeresi és számonkéri volt munkatársát felfedezésüknek, közös munkájuk elismerésének elmaradása miatt. Kétségtelenül igaza van, mégis kényelmetlenül érzem magam. Pedig méltósággal teszi, nem jön ki a sodrából, csak ragaszkodik az igazsághoz, ami csorbát szenved: az ő munkájának semmibevétele, el nem ismerése, kiradírozása miatt ő elesik a kitüntetéstől, holott oroszlánrésze volt a felfedezésben. Nélküle nem született volna meg.
Ismerem a művészt, láttam játszani, tudom, milyen energiák feszülnek benne, most is képes meggyőzni, hogy bár megalázott, de konok, és végsőkig elszánt most is az igazság elismertetéséért. Ez talán fárasztóbb mindkettőjük számára, mint az évekig tartó kutatás.
Vegyes érzések kavarognak bennem. A férfi láthatóan nyugtalan, felesége is feszülten figyeli őt, mikor bejelenti neki, itt van Lise a szállodában. A férfi már tudott Lise Meitner érkezéséről. Ki nem mondott, át nem beszélt feszültségek lappanganak kettejük között. Ugyanez jellemzi Lise és Otto beszélgetését is mikor a mellőzött tudósnőt már a szállodai szobában találja. A helyzet még élesebb, hiszen csak pár óra van hátra a díjosztásig, ahol Hahn beszédet fog mondani.
Úgy érzem magam, mint egy bírósági tárgyaláson. Nekem kell eldönteni, kinek van igaza, kinek a pártjára kell állni.
A beszélgetés elképzelt, de akár így is történhetett. Azt prezentálja, nem kerülhető el, nem szabadna kikerülni a szembenézést a múlttal.
Lise lehetne nagyvonalúbb, gondolom, frusztrál, hogy ennyire csügg, rugózik a konkrétumokon, mikor már semmit sem változtathat a végeredményen - mégis kíváncsi vagyok mire jut a beszélgetésük alatt. Ő az, aki számonkér, a férfi frissíti emlékezetében a dolgokat, a nő pontosít, nem hagyja magát – de egyikük sem akarja kenyértörésig vinni, csak nyomatékosítanak.
Mi a nő célja? Mit akar elérni? Mi az igazság? Hol csúsztak el a dolgok? Ki a felelős? Ki mulasztott? Miért nem fogadja el a helyzetet a nő?
Nem is a kitüntetés, hanem az igazság fontos. A hajszálpontos. Nem véletlenül lettek tudósok. A maghasadás felfedezéséhez hosszú, kitartó és éles elme kell, ami nem siklik át semmin. Ez az idegesítő, a nehezen elviselhető. Itt nem a kitüntetés a lényeg, hanem az igazság, a valóság legapróbb részleteinek az elismerése. Ha nem ilyenek lennének, tudósok sem lettek volna, főleg nem azok, akik világrengető felfedezésre jutnak. Mert nem az a lényeg, hogy megemlíti-e Otto Hahn Lise Meitner nevét, mint a felfedezésben első és legközelebbi munkatársát, hanem hogy mi az igazság: mekkora része és milyen része volt kettőjüknek külön-külön a felfedezésben. Hogy egymás nélkül nem juthattak volna a felismerésre. Az erkölcsi érzék az igazságérzeten alapszik – enélkül nem létezik. Az igazság, aminek ki kell derülni – enélkül felfedezések sem születnek.
Ez a darab igazi érdeme: nem hagy nyugtot a közönségnek sem, felkarcolja elkényelmesedett nézői mivoltában, s azon veszi észre magát, hogy mindkettőnek drukkol, mintha meccset nézne, miközben a hajszálpontos igazság elismertetéséért küzdenek a szembenállók. Mert most így állnak egymás mellett, szembesülve a történtekkel, miután felhajtogatták a múlt rétegeit a legmélyebbre ásva, hogy fény derüljön a mindenre. E kitartó szándék, kíváncsiság, akarat, kutató szemlélet nélkül nem lennének azok, akik.
Betekintést nyerünk két kiváltságos tudós életének legfontosabb eseményébe, ami tükröt tart eléjük, hogyan vizsgáztak emberi hozzáállásból, ami a munkát és egymás tiszteletét illeti, szenvedélyből, ami ehhez a munkához fűzi őket, szerelemből (kivált Lise esetében), amit a tudomány és az igazság iránt éreznek.
A színészek ehhez képest nyugtalanok, viselkednek úgy ahogy, és kitűnően játszanak. Otto Hahn szerepében a művész egy tudóshoz illő szikársággal, higgadtan hagyja magát kíméletlenül kiveséztetni, Lise Meitner alakját a színésznő visszafogottan, de tele feszült várakozással, hangoskodás nélkül, kifejezetten a történtek precíz kiderítésére összpontosítva állítja színpadra. A hosszan, csendben, a díjátadásra készülő, beszéde megírásán dolgozó férfi valamint a nő eltökélt, egy szikkadt föld feltörését kitartóan ásó, már fárasztónak érzett újra és újra nekifeszülése az igazság végsőkig menő elismertetéséért munkatársa részéről válik a két színész előadói művészetének legnagyobb érdemévé. Ki-ki, amire hivatott, abban legyen tökéletes, végezze önmagát felülmúlóan munkáját, fáradtságot nem ismerve. Értjük, mitől lehet a tudósi lét az egyik legnehezebb, de kiváltságos küldetése az embernek, ami tele van a legkülönlegesebb, legizgalmas felfedezésekkel önmagukat illetően is..
Szorcsik Kriszta a feleség rövid szerepében nyújt betekintést a tudós házaspár kapcsolatába ebben a nem mindennapi élethelyzetben. Kellően feszült a közelgő díjátadás, a két tudós ki nem beszélt munkaviszonya miatt is, ami a legjelentősebb, legerősebb kapcsolat volt számukra. Jól érzékelteti az örök harmadik szerepét. A két tudóst közös munkájuk olyan szorosan összefűzi, amit egy hagyományos férj-feleség viszony nem überelhet, hozzá sem szólhat, ő a ceremóniáért felelős, hogy minden rendben menjen. Hogy ez a „rend” kinek mit jelent, erről szól az előadás. Seres Zoltán sovány, magas, kissé hajlott alakja tökéletesen megfelel egy tudósról való elképzelésünknek. Elgondolkodó, elmélyült, apróságokra nem figyelő, szórakozott, kellően nyugtalan, szétszórt is a közelgő rendezvény, a volt munkatárs felbukkanása miatt. Készül a beszédére, de a találkozásra is. Szimpatikus. Kiss Marin már belépésekor érződik, mennyire idegennek érzi magát ebben a számonkérő helyzetben, mikor éveken át egymás munkáját segítői voltak. Váll váll mellett, egymás felfedezéseire alapozó újabb felismerésekkel haladtak előre az ismeretlen felé – amitől végtelenül izgalmas a tudományos kutatás. A felfedezők közös kíváncsisága, izgalma, szenvedélye kötötte őket össze, ezzel nem versenyezhetett más emberi kapcsolat. És most épp ebben a kapcsolatban sérül egyikük. Nem maradhat tisztázatlan az ok, ők ettől azok, akik. Ki kell deríteni, helyre kell állítani az igazságot. Lise számonkérése az igazság iránt elkötelezett meggyőződéssel és higgadtsággal párosul. Ettől is tűnik sokszor elviselhetetlennek. Kiabálna inkább, csapkodna – kioldva a feszültséget, de nem. Fegyelmezetten, indulatain uralkodva halad előre a párbeszéd alatt a végkifejlet felé, ami az igazság elismertetését jelenti. Ezért kutató, ettől felfedező. Ez mindkettőjüknek sajátja. A tisztázás elkerülhetetlen. És példás. Így kell(ene) számonkérni egymást, pontosan emlékeztetve egymást a megtörtént eseményekre, a szakaszokra, a hogyan-okra, mikor-okra, kikkel-ekre.
Kiss Mari művészként is ellenáll a könnyen elérhető sikernek, a szereplő igazsága és annak érvényre juttatása érdekli. Mer unalmas, konok, kitartóan bebizonyító lenni. Átéleti velünk a férfi kínlódását, akit szinte sajnálunk már, annyit nyaggat, hogy végül kalapot emeljünk a férfi előtt, amikor bocsánatot kér tudóstársától. És beköszönt a béke. Mert nem az a legfontosabb, ki kapja a díjat, hanem az igazság. Ennek a szeretete juttatta el őket a maghasadás felfedezéshez.
Hát ezért is érdemli meg most épp Kiss Mari a Psota-díjat.
És ismerve a Rózsavölgyi Szalon munkamódszerét, biztos gyakran találkozunk ezután Seres Zoltán nevével is a Rózsavölgyi szalon előadásainak plakátjain.
Cikkemet ma írtam meg, az előadást április 22.én láttam. A róla szóló kritikákat a sajátom megírása után olvastam el. Szinte mindegyik sokkal bővebb információkkal ellátott, szélesebb spektrumú. Tény: a téma olyan érdekfeszítő, aktuális, izgalmas és életbevágó, hogy mindenkit lebilincsel. Herendy Gábor bemutató előtti interjúját utoljára hagytam, sok új információt tartalmazott ezek után is. Elolvasásra javaslom mindet, kitűnőek.
Én azt írtam meg, ami bennem született és ülepedett le, minden előzetes tájékozódás nélkül, (kivéve a két tudós életrajzát).
Nászta Katalin
A Rózsavölgyi Szalon előadását Herendi Gábor rendezte. Játsszák: Kiss Mari, Seres Zoltán, Szorcsik Kriszta
---
Az előadásról sok kritika jelent meg, több a szokásosnál. Ez Kurucz Adrienné:
https://wmn.hu/kult/62048-ki-lopta-el-lise-meitner-nobel-dijat--teszi-fel-a-kerdest-mindannyiunknak-herendi-gabor?fbclid=PAAaaTeeOjEb7ZCp8DDkfbqXaQdfXYHMo5kNvMZL6zjON6U7uiuf0o8lmAkhQ
itt meg Csatádi Gáboré:
https://potszekfoglalo.hu/2024/02/kinek-minek-a-dija/
és Ráth Orsolya cikke:
https://deszkavizio.hu/enyem-tied-mienk-kritika-a-dij-cimu-eloadasrol/?fbclid=IwAR0BWiPRG0m5sCPaGDsVlF1CDm5ImiyFuJ7m67vdpStsEDHieriYzfBh-fc
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
