Már nem elég csak hüledezni.

Legalább ne ronts annak, ami ép! 

De késő. A fülek viasszal tele.

Kevesek, akik hallanak még.

Az örvendezők kiütik a szemet.

A biztosítékok felrobbannak.

Minden szétesik, mindegy hogyan -

itt már Picasso képe sem segít.

Kivált, ha sosem hallottál róla.

Ettél, aludtál, szeretkeztél, ittál -

vegetáltál – emberi véglény.

 Egészség legyen, ez a fő, mondtad -

és nem elég, látod, hiszen halált oszt.

Kukac vagy, földbe üregeket fúrva -

a gyilok mérge beléd lyukad.

Pedig ez a nap, május tizenhét -

milyen szép nap lehetett volna.

Nem a meg nem érdemelt dicséret,

az igaz szó, ami feloldozhat.

Hátradől, nyugtáz elégedetten,

gyönyörködik abban, amit tett.

Nem tudja milyen mérgeket vetett

művével elénk, mivel etet.

Lerántani a leplet nem elég -

fel kell süssön alatta a nap,

merre menjünk, mit tegyünk, hogyan.

Az „így ne” csak a földhöz ragaszt.

A költőkben is van gyilkos indulat.

A békés irodalmár képe álom.

Nem elég a szelídített tudat,

a szívben kellene rendet rakjon.

Az „azt hittük” sem ment fel -

a sok trutyit mi felgyűl

világháború seperje majd el

élettel, emberekkel együtt ?

Ha tudnád a véget nem packáznál vele.

Az újjászületést mi kézügyben van

félretolod, mint vak a tárgyakat.

Kizárva, mint süketnek a szó.

Hiába tudod mi a megoldás,

nem hiszed el hiúság miatt.

Neked aztán más ne mondja meg!

Így veszít rajta író, áldozat.

Pedig csak a: Halljam! alázata kéne.

2024-05-17