Ki emlékezik arra mikor még fehér papírlapra, kézzel írtunk és izgatott örömmel csodáltuk, amit papírra vetettünk?
Már attól lázba jöttünk, hogy a gondolataink megtestesültek!
Csak nekünk ragyogtak még, kézzel írottan – de már megszülettek.
Szüzek voltak, azok voltunk, remegett bennünk a gondolat: mi most írhatunk. Beléptünk/merészkedtünk egy isteneknek fenntartott helyre…
Mennyire tiszteltük a pillanatot, az időt, a napszakot, amikor az ihlet meglepett.
S mi szolgálatába álltunk – lüktetve, izgatottan, fegyelmezetten, odafigyelve...
Szentnek éreztük mindig, amiből aztán órák, napok, hetek, hónapok lettek…
Jaj, csak mindig frissek maradjunk, szellemünk fürgén reagáljon, hogy nyakon csípje, ami felbukik elménk sötét horizontjain!
Felderengjen, fény derengjen.
És az alázat alább nem hagyott. Újabb stációba lépett az írás szent aktusa, mikor írógéppel, szinte nyomdakészen pötyöghettük a kor falára – hittük – a Gondolatot. Örömünkben, hogy fülön csíptük, jaj, de nagyon tiszteltük akkor az alkotói pillanatot! A megfoghatatlant, mert megfogtuk! És ő boldogan engedett nekünk – szépen, nem hajbókolva, de tisztelve minket, akik előhúztuk, a semmiből szinte, s anyja, apja lettünk a gyermeknek… Vigyáztunk, mit adunk rá, mibe öltöztetjük, kinek címezzük/ajánljuk, ha kész és elindulhat a nagy útra felfedezni világát e gyönyörű mindenségben, amiben laktunk, hittünk, éltünk.
Szent volt minden pillanat, elkülönített, titkos, buja.
Még formálódott, még nem volt készen, amíg ömlött a papírra ---
Drága Isten, Te Jó, Te Édes. Hogy is bánthattunk volna.
A teremtés titkába kerültünk gyermekként, tudatlan, de mekkora csoda!
Elalélt bennünk a lélek. Gyönyörködtünk.
Még mozdulatlan volt, de benne volt minden.
Gondolj csak vissza.
Akkor és most.
Mint akit megloptak…
Elfolyik, szétfolyik, eltűnik, amit feljegyeztünk az éterfalakra.
Kisajátítva jut vissza. Rá sem ismersz – ez nem a te műved.
Te csak a port adtad, de golyót más készített belőle.
Mégis rád mutatnak. Vádolnak, fenyegetnek. Ellened fordulnak.
Ó szent, szentséges egek.
S a gyermek: a szó, a gondolat minket sebez, nekünk jön, ellenünk fordul.
Pedig mi tele boldog szerelemmel, reménnyel szültük világra őket.
Életre, örömre. Nem halálra ítélve.
