Az alábbi interjút valami kishitű önkorlátozás, valamint az interjú keletkezése óta eltelt harmincvalahány év alatt módosult világnézetem tartotta vissza attól, hogy bekerüljön a Thália erdélyi napszámosai kötetbe. Akkor, 1983-ban így láttam, így hittem, így gondolkoztam.

*

Kérdések a kérdezőhöz

(1983-ban)

Ebben a folyamban, ami színház és könyv között sodort, utolért engem is egy kérdező. Messziről üzent, Temesvárról. Mátray Lászlóval történt levelezésünkkor jött az ötlete: „… egyik nekem feltett meredek kérdésére – szinte bátorításul – a kérdező Nászta Katalin önmaga válaszolt. Persze, csak a maga nevében, anélkül, hogy rám akarná beszélni álláspontját; de a vallomásos hang azt jelezte: a kérdező úgy érzi, sokszor a megkérdezettek helyett is neki kellene megadnia a választ.  … Szeretném őt tovább lendíteni azzal, hogy megfordítom szerepét: alanyként mondja el mindazt, amit kérdezőként nem mondhatott el” – írja Mátray László.

Megpróbálok olyan becsületesen válaszolni kérdéseire, ahogy azt minden interjúalanyomtól elvártam.

M.L. – Két színházi profilú évkönyv megjelenése után is úgy érzi, keveset foglalkoznak velünk? Vagy nem úgy foglalkoznak, ahogy kellene?

N.K. – A két évkönyv reális hiányt igyekezett pótolni művelődési életünkben. Hogy nem teljes… nem a szerkesztőket okolom, sokkal inkább színházainkat, de még inkább azt a prüdériát, amivel ódzkodunk saját művészetünk, „mesterségünk” feltérképezésétől, tanulmányozásától, minden színház vezetősége és – nem utolsó sorban – irodalmi titkársága részéről. Sem az első, sem a második évkönyv célkitűzéseinek nem próbáltak eleget tenni. Adattár, színháztörténelem, repertoár emlékezőből sem vizsgáztak jelesre. A második évkönyv leghasználhatóbb része a lexikon lenne, ha teljes, pontos lenne. Nem az. Hibás adatok, szerepek, elírások, színészek hiányoznak belőle. A körképet kritikusaink jellemzései sem teszik teljesebbé. Az általuk festett kép távolról sem fedi közszájon, közízlésen forgó színházi életünket. A második évkönyvet színész-interjúkönyvnek titulálták, holott csupán kritikusaink színészeinek arcképcsarnoka… Pár fiatal színészen kívül csak rendezők jutnak szóhoz, olyan színészek hiányoznak, mint Kolozsvárról Kakuts Ági, Sepsiszentgyörgyről Botka László, és sorolhatnám… Ettől függetlenül mindkét évkönyv nagy szolgálatot tesz amúgysem túlértékelt színházművészetünknek. Mégis, úgy érzem, nem árt kiegészíteni a két könyvet egy harmadikkal, amiben már a színész is szóhoz juthat…

M.L. – Mennyivel lesz hasznosabb ez a könyv, mint egy Nászta Katalin verseskötet?

N.K. – Ezt nem tudhatom. Ez az én mostani „versem”.

M.L. – Reális az a kritikusi általánosítás, ami A Hét 1982-es évkönyve alapján alakult ki a „panaszkodó színészekről”?

N.K. – A színészek sokkal többet panaszkodnának, ha nem tartaná vissza őket ettől a jó ízlés, s ez kivétel nélkül mindenkire áll. Nem élnek álomvilágban, tudják, mit lenne érdemes, mit kellene kiharcolni. Jelleme, embere, színésze válogatja, ki mire vállalkozik belőle. Színészeink kiszolgáltatottsága kétrétű. Egyrészt az ősi, örök kiszolgáltatottság rendezőknek, igazgatóknak, szélnek, fagynak, másrészt saját tehetetlenségüknek, félelmüknek, kényelmességüknek. És ez a gyakoribb. Mindenki többet tehetne ott, ahol van, azért, amiért panaszt emel. Egy kis bátorság, egy kis merészség, egy kis művészet iránti nagylelkűség hiányzik. Adakozás a művészet oltárán. Még a semmiből is. A színész azért „varázsló”, mert a semmiből is csodát teremt, önmagát gyúrja át neked azzá, amivé akarod… hát akkor hogyne lenne képes harcolni ezért a szabadságért! Az alkotóiért!

M.L. – Nem hárítunk túl nagy felelősséget a rendezőkre a sok középszerű vagy rossz előadás miatt; nem okoljuk őket saját tehetetlenségünk helyett?

N.K. – A közkatona nem vezetheti a hadsereget. De ha muszáj, meg tudja tenni. Ha muszáj. A színész, ha a vita szerző és rendező közt eldőlt, mindenképpen harmad-, de nem alacsonyabb rendű tényező ebben a játszmában.

M.L. – Lát-e reális lehetőséget arra, hogy a fiatal színésznemzedék meghatározó erővel beleszólhasson színházi életünk további fejlődésébe? Nem fenyeget a “beilleszkedés” veszélye, az érdekszférák előtérbe helyezése az érvényesülés érdekében? Nem megy a kollektív nemzedék-tudat kialakulásának rovására?

N.K. – Nincs – és ez a legégetőbb baj, - kollektív nemzedék-tudat.  A beilleszkedés a legfontosabb és elsődleges ezen a pályán. Érvényesülni annyi, mint hathatni. De egy idő óta hangsúlyosabb a fiatal “nemzedék” hangja. A rendezőközpontúság elve őket nem zavarja annyira, rugalmasabbak. Sokban különböznek az előző generációtól. Ízlésdifferenciák, világnézetbeli különbségek esnek latba és a megmérettetésnél, bármennyire is halványan, egyelőre feléjük leng ki a mutató. Ez törvényszerű. Annál is inkább, mert nemrég két fiatal rendező is végzett, akik hatékonyabban változtathatnak a berögződött szokásokon, ízléseken, elvárásokon...

M.L. – Részt kapnak a fiatalok színházaink vezetésében? Van, aki képviselje érdekeiket? Nem lenne ideje “felülről” is fiatalítani színházainkat?

N.K. – Ez nagyszerű lenne, és égetően szükséges. Sok helyen részt vesznek a vezetésben, ha a dolgozók tanácsának tagja lenni, szakszervezeti művészcsoportfelelős, vagy KISZ-titkár ezt jelentené. De nem jelenti. A színházat az igazgató, irodalmi titkár, aligazgató – néha a rendező is – vezetik. Nincs másnak beleszólása, illetve nem ér el vele semmit. Az embernek könnyen elmegy a kedve a tanácsosztogatástól, javaslattételtől... Dehát a fiatalítás másutt sem ártana...

M.L. – Túl nagy luxusnak tartaná egy magyar nyelvű színházi folyóirat beindítását?

N.K. – Olyan szükség lenne rá, mint télen a melegvízre és este a világításra! Ez is igazolná előre és visszamenőleg is a magyar nyelvű színházi intézmények létezését országunkban...

M.L. – Rossz nyelvek szerint a költők rosszul adják elő saját verseiket. Volt-e már hasonló élménye? Vagy a színész kisegítette a költőt?

N.K. – A főiskolán egyszer megpróbáltam elmondani egy versemet. Kiderült, hogy nem is olyan egyszerű. A tanárnőm másként értette, és nem jutottunk közös nevezőre. De foglalkoztat a gondolat, előadni saját verseimet. Azt hiszem a kellő bátorság hiányzik ehhez belőlem. Vagy a jó versek? Szavaláskor azonnal kiderül melyik vers mennyit ér. Azt hiszem, ha rászánnám magam, már költő is lennék...

M.L. – Népszerűek-e színházi körökben az úgynevezett “összetett egyéniségek”? Az író, festő, rendező színészek?

N.K. – Talán nem. Esetemben kimondottan nem.

M.L. – Nyilván számolt azzal, hányan fogják szidni színész-könyvének megjelenése után. Mi kárpótolja ezért? Nem sínyli meg a színésznő N.K népszerűsége a kérdező-krónikás N.K. vállalkozását?

N.K. – Sejtem, mi vár rám. Felvállalt tisztem ennyi volt, műhelygondjainkról vallomásra bírni a színészeket. Kit mennyire sikerült, az én hibám vagy erényem. Kicsit olyannak érzem magam, mint az orvos, aki esküjét megszegi és titkokat divulgál. Igyekeztem tisztességes maradni, ezalatt azt értem, hogy félretéve egyéni ízlésemet, annyi emberrel beszélgettem, ahányhoz eljutottam s amennyire futotta pénzemből és időmből. A legszívesebben mindenkivel beszélgettem volna, s ha könyvem nem riasztja el azokat, akik nem kerültek bele, szándékomban áll egy olyan kötet is, amelyik a kevésbé futtatott színészekkel foglalkozna, a kritikusokkal, drámaírókkal. Hátha sikerül...

M.L. – Gazdagodott-e valamivel e könyv írása közben?

N.K. – Világossá vált, hogy a bajok forrásai mindenütt azonosak, s a kedv, a kezdeményező erő mindenütt elkelne. Az eddiginél világosabb, hogy színházaink körül kedvezőtlen a hangulat, és sajnos nem csak a mi hibánkból. Kevéssé megbecsült manapság, nem tulajdonítanak kellő fontosságot ennek a művészeti ágnak, magára hagyták finoman fogalmazva, tervszerűsíteni, “iparosítani” akarják, ami lehetetlen. Mintha egy felszámolási tendencia alakult volna ki... ez visszahat színházaink állapotára, ez az oka színészeink, rendezőink kedélybetegségének. S ezért messzemenően a vezetőink a felelősek. Többet kell tenniük a megőrzésünkért, még ha ez reszkíros ügy is. Így is reszkíros a létünk. Legalább próbáljuk megmenteni! Magamról alkotott véleményem is árnyaltabb lett. Azt hittem bátrabb kérdező, vitázó leszek. Nem voltam. Úgy éreztem nagyon sok esetben, hogy a vitába szállás zárkózottabbá tenné interjúalanyomat. Általában félünk beszélgetni, félünk az ellenvéleményektől, sértődékenyek, hiúk, bizalmatlanok vagyunk egymással szemben. Kérdezhettem volna bátrabban? Nem akartam senkit megbántani, jobban leleplezni, mint amennyire önszántából vállalkozott. Valamennyi színésznek visszaküldtem a legépelt beszélgetést, kivéve, akik erre nem tartottak igényt. Sokan “retusálták” magukat utólag, volt, aki újragépelte az egészet, nem vállalva kapkodó, esetleg lazább stílusát, volt, aki “kivasalta” a beszélgetést, egy-két erősebb megjegyzést visszavont, vagy megerősített – ilyenre is volt példa. Mindenkinek hálás vagyok, így elkerültem (legalább) azokat a szidalmakat, amelyek emiatt értek volna...

M.L. – Volt-e olyan, aki nem válaszolt a kérdéseire?

N.K. – Volt. Dórián Ilona, Márton János, Köllő Béla, Héjja Sándor, Bíró Levente, Ferenczi István, Sinka Károly, Gáspár Imola, Dukász Péter, Szász Enikő. Albert Júliával túl közeli barátságunk gátolta a komolyabb interjúkészítést. Lohinszky Lóránd, Farkas Ibolya meggondolták magukat, és nem engedélyezték a közlést. Sajnálom, hogy nem sikerült többeket szóra bírnom. De senki nem volt közönyös. Sőt. Ady szavai: “Gyújtsuk ki jól a szíveinket” valóra váltak. A szívek kigyúltak. A lehetőség a megújulásra megvan, nem csak színház, de kritikus mezőnyben is, akár Ágoston Vilmos, Szász László, Horváth Sz. István, Visky András, vagy Soltész Józsefre gondolok hirtelen, akik úgy értik a színházat, ahogy azt a nyolcvanas évek megkívánják. Az mindenképp reális veszély, amikor fiatal színészek nem a korszellemnek megfelelő gondolkodású idős művészeket követnek, vagy tisztelnek bevallatlanul is. Ez kiderül gondolkodásmódjukból, színház iránti hozzáállásukból. Ez akkor is reális veszély, ha nincs összefüggésben a tehetséggel. Sőt. Ha tehetséges fiatal nem követendő eszméket vall, könnyebben letérhet arról a szerencsés útról, melyre tehetsége folytán hamarabb rátalált. Az erkölcs, az etika, a humánum nem válhat lényegtelenné épp a színművészet esetében. Nem szentekre van szükség. Ahogy Gobbi Hilda vallja: “A színész is ember, nem kötelező a színésznek összevisszának, bohémnek lennie, de MáriaMagdolnának sem, mert akkor menjen el szobornak egy templomba!” Magukat igenis a köz szolgálatába állító művészekre van szükség. A tehetség nem garancia, csak útlevél. A garanciát a megszenvedett és kiküzdött emberség jelenti.

Mikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam ennyit erről a pályáról. Nem állt ennyire tisztán előttem, hol a hiba. Hol van bennünk a hiba. A mindenkori lemondást érzem a legnagyobb veszélynek. Ha önként lemondunk arról, ami tehetségünket, művészetünket, kultúránkat megilleti. A “nem lehet” nem béníthat le, nem kötözhet gúzsba, nem vethet vissza. Meg kell próbálni a lehetetlent is, hogy valamit is tehessünk. Közhelyszámba menő gondolatok ezek, és már senkit nem lázítanak fel, mert az életünk is közhely lett. Ezen a pályán nincs öreg és fiatal színész, csak akaró és nem akaró színész van. Alkotó és mesterember. Az alkotó meg akarja és meg is fogja változtatni a világot a mesterember számára is. Nem hadakozás ez a könyv a szélmalmokkal, ahogy Kincses érezte-vélte. Mert önmagunkat jelenti a kritikus, a drámaíró, az igazgató, rendező, színész, díszletmester, és a néző is. Nyilvánosan és együtt kell elgondolkodni a dolgokon, hogy együtt is tehessünk valamit a világért- A színház él, de beteg. És meg akar gyógyulni. A közönség is. Ezért kell összefognunk. Tetszhalott állapotából feltámasztani mielőtt eltemetnék. Erre jó módszer és út a Tompa Gáboré, amely szükséges kitérő, ha úgy tetszik, hogy eljussunk újból a valódi színházhoz. Az igazi művészethez.