Csillag a máglyán - Sütő András darabjában, Lohinszky Lóránd és Héjja Sándor. Rendezte Harag György - fotó: Csomafáy Ferenc.

Lohinszky Loránd

- Kolozsvár, 1924, július 25 - Marosvásárhely, 2013, június 22. Színész, egyetemi tanár

---

Az 1982-ben vele készült beszélgetéssel emlékezem rá.

Beszélgetésünket levélben kezdeményeztem.

Kedves Lohinszky Lóránd,

nem alkalmatlankodni szeretnék levelemmel, csupán azt a hosszabb beszélgetést elindítani, amiről már meséltem vásárhelyi tartózkodásom ideje alatt.

Olyan nehéz pálya ez a mienk. Nehezen lehet megértetni. Nem a közönségre gondolok itt elsősorban, hanem elkötelezett vagy magukat annak vélő színészekre, rendezőkre, kritikusokra, egyszóval a vájtfülűekre. És magamra mindenekelőtt. Ez az a művészet, amelyben minden más benne van. Együtt az egész és még külön valami más, valamivel több. Közhely, de arról, hogy ezt az egészet, ezt a mindent, egy egész világot, a magamét is, hogyan teszem fel a színpadra, arról, hogy ennek az alkotói folyamatnak milyen megállói vannak, milyen kötelező zsákutcái, amiket megjárva juthatsz el igazán a színházig, szinte semmit nem írnak, nem beszélnek. Általában a rendezőket, ha nagyon befutottak, megkérdik, kérdezgetik elveikről, módszereikről. A színészt csak divatból, érdekességből, szinte azt mondhatni külön fogásként tálalják, ajándékba, meglepetésnek. Pedig a színész mondhatna a legtöbbet arról, amit művel. Mert a szóra is vigyázni kell, a színházat nem „csinálni” szoktuk, hanem – hogy is van ez…?

A tanárúr személye sokat foglalkoztatott már főiskolás koromban. Többször írtam levelet is önnek, amit aztán mégsem mertem elküldeni. Most már, valamivel közelebb a színházhoz, mert még mindig nem merném azt állítani, hogy eljutottam hozzá, több bátorságom van kérdezősködni. Olvastam azt az interjút is, ami az Actorul in cautarea personajului c. kötetben jelent meg, és úgy érzem rendkívül keveset árul el abból, ami a saját külön művészete. Abból, amitől Lohinszky Lóránd Lohinszky lesz. A színész. A mással összetéveszthetetlen. Vagy erről nem lehet beszélni? Tudom, vannak dolgok, amik tabunak számítanak, nem szabad szólni róluk, mert elmúlik a varázsuk. De lehet, hogy ez csak az első periódus, mondjuk az enyém most még – pld. egy jelenetre gondolok, egy olyanra, ami rendkívül erős érzelmeket követel a színésztől, és az általános körvonalazáson túl a rendező nem tehet hozzá semmit addig, amíg a színész magától rá nem jön és esetleg ugyanahhoz a gesztushoz jut el, amit a rendező kívánt tőle. Arra gondolok, hogy a rendezőnek észre kell tudni venni mikor milyen „lelkiállapotban” van a színész próba közben. Velem sajnos nem egyszer megtörtént már, hogy a rendező nem bízott bennem és elmondta előre, mit kell éreznem, amivel végleg megölte bennem azt a pillanatot. Ilyenkor jött, hogy felüvöltsek, ne dugdoss vissza a földbe, mikor épp ki akarok bújni belőle… Kevés olyan rendező van, aki ezt megérzi. A legtöbbször előre beállítják a mozdulatot, a képet, amit aztán rendkívül nehéz tartalommal feltölteni…

Nagyon precíz színész. Épp az Elveszett levél előadás alatt figyelhettem meg közelebbről: mindig minden játékot megismétel, lehetőleg ugyanúgy, mint előző este. Soha nem befolyásolja semmi? Ott ül előadás alatt végig a színfalak mögött, amikor nincs is jelenése. Az átlényegüléshez tartozik ez? Hogy is alakít? Azonkívül, hogy a legtöbbször kitűnően, de hogyan? Mi ragadja meg leginkább egy figurából, egy szerepből? Most két szerepében is láthattam frissen: a Farfuridiben és a Szervétben. Hasonlított egymáshoz a két szerepmegközelítés? Ez is olyan furcsa meghatározás. Ott áll valahol messze elől a szerep s a színész megy felé. Nyitogatja az ajtókat. Más állapot a színpadi, mint az öltözői. hol is van a színész, mikor színen van? Más dimenzióban…

SZERVÉT után csillogóan fiatal volt az öltözőben. S a legjobban nekem épp azok a részek tetszettek, amikor visszakérdez. Kérdéseiben annyi ártatlanság, az örök kérdező örök bölcsessége árad – milyen érzelmek fűzik ehhez a színpadi állapothoz? A szerepet megalkotjuk, a semmitől jutunk el az arcáig, utána szeretni kezdjük. Viszonyulunk hozzá, mert van, létezik, minden este ott vár abban a különös dimenzióban. Nem…?

Hiszem, hiszi, hogy megváltja a világot akkor? Tudom, ahhoz, hogy egy szerepet megalkothass ki kell nyitnod a szívedet. Olyannak kell lennünk, mint az agyag. Formál a szerep. Így van ez…?

S egy másik, sokszor felbukkanó probléma, a színész mindig küzd a teatralitás ellen, az ellen, hogy színháznak tűnjék, amit művel. Végül is a színész munkája hatalmas küzdelem a színház ellen. Mert ő igazán játszik. Nem játszik, éli az adott helyzetet. És ebben rendkívül gátolják a bevett, megrögzött szokások, amiket általában kér tőlük a rendező, a közönség, olykor még a partner is. Sőt, ő maga is ezekhez folyamodik, ha nem sikerül igazán megoldania feladatát. Hol is van az igazi színház? Ahol még nem tudsz semmit, de már tudod mi fenyegethet, ha túllépsz valamin.

Milyen színész Lohinszky Lóránd? Varázslatos. Művész. Sugároz. teremt. Bár nem az a fajta, akit igazán lehet érezni. Sugárzásába mindig belevegyül egy kis hideg, egy fanyar hullám – arcának épp ez a különösség kölcsönöz egyediséget. Sajátos. Lohinszkys. Hidegnek tűnik. A legforróbb színpadi pillanataiban is csillogó tekintete szinte kettéválasztja önmagát. Meghasonul. Lehet épp emiatt. Most konkrétan Szervétre gondolok, természetesen ez a legfrissebb élményem. A meghasonlás azt jelenti, eljutott a tökéletes átélésig – és akkor hirtelen kijózanodik. Hogy van ez? Mindig lenyűgöz a megjelenése. Lehet a titka teszi azzá. Erről lehet valamit mondani? Kérem… Megáll a szerep előtt, miután eljutott hozzá, felmutatja vagy eggyé válik vele?

Ami a partnert illeti azt hiszem a legcsodálatosabb, ha olyanra akadunk, aki legalább annyira rokona az ügynek, mint Kálvin Szervétnek. Tehát a közös, egyidejű jelenlét, és azonos hullámhossz. Ez sok mindentől függ. Alkalmazkodik a partnerhez, vagy önhöz alkalmazkodnak? A játékszabályokat mindig betartja? Milyen lelkiállapotot jelent ön számára a színház? Arra kérem valljon nekem színházat. Tulajdonképpen azt szeretném hallani, hogy az élete, a mindene, s áhítat, ima minden alkalom, amikor színre léphet. Vagy vannak kivételek?

 Még sok kérdésem lenne, így levélben nem könnyű, mert nem ismerem a válaszokat. A könyvhöz készülök és a Korunkban is egy sorozathoz, amit Kántor Lajos megígért, ha izgalmas és rendhagyó beszélgetéseket küldök neki, olyanokat, amelyek minél többet közölnek a beszélgetőkről, és minél szubjektívebbek. A színházért teszem, azért a művészetért, amiről senki annyit el nem árulhat, és senki annyira nem érthet hozzá, mint épp a színész. És a színész műhelye sokszor pokolibb kínokat, de örömöket is nyújthat, mint egy íróé, vagy festőé akár. Az élő művészet sokkal sebezhetőbb. Meg lehet fojtani egy jóindulatú szóval is. Több tisztelet és nagyobb rang illeti meg hát a színészt. És azonkívül nagy szolgálatot tennénk a színháztörténetnek is. Nagyon kérem, írjon nekem hosszan, minél részletesebben, nagyon sokat jelentene a hazai magyar kultúrának ez a sorozat, ez a kötet, amit tulajdonképpen önök, művészek írnának.

Előre is köszönöm és elnézést a sok gépelési hibáért, de a kézírásom sajnos olvashatatlan.

Minden jót kívánok az egész családnak,

szeretettel

Nászta Katalin

---

A beszélgetést megejtettük. Legépelve eljuttattam hozzá, amit javítás-javaslataival visszaküldött. Kérésének megfelelően cselekedtem, újból elküldtem neki a kéziratot.

Válaszát itt közlöm:

Kedves Nászta Kati,

Hosszasan próbáltam átalakítani, meghúzni, belejavítani a küldött szövegbe, hogy az én részeim megfeleljenek az ízlésemnek. Nem sikerült. Fogtam magam és harmincöt év után leültem egy kölcsönkért írógép mellé – amelynek nincsenek hosszú magánhangzói – és újraírtam az egészet. Nem kis munkámba került, főleg a gépelés.

Velem azonban törököt fogott. Ha elfogadják kiadásra, a cenzúrázott szöveget még egyszer visszakérem. Csak ezután mondok „boldogító” igent a közlésre. Remélem megérti kérésemet és talán egyet is ért velem.

A maga szövegét érintetlenül hagytam, kivéve egyetlen változtatást. Sajnálom, hogy az instrukciómat félreértette. Én tudom a legjobban, Marosvásárhely mennyire vidék. A Nemzeti Színházat ostobaság lenne részemről így értelmezni. Ez román Nemzeti Színház, annak vagyunk magyar nyelvű tagozata.

A másik tévedése az „első” – vagy „előszoba”, amelyben fogadtuk. Szerintem nappali, ha rázom a rongyot szalon. Amit maga észrevett benne, szegényes. A bútorzata, azonkívül, amit maga látott: kétajtós szekrény, egy komód, egy secrétaire, képek, szőnyegek, lámpák biedermeier és empire stílusban.

Szeretném, ha kapcsolatunk kellemesen folytatódna. Kívánok jóegészséget /most különösen/ * és minden jót.

Kezeit csókolom

Lohinszky

Marosvásárhely 1983.IX.22.

--- 

Végül nem sikerült egyezségre jutnunk. Ezért maradt ki a Korunk sorozatból, később pedig a kötetből is, pedig mire az megjelent, ő már nem volt az élők sorában.Olvastam, hallgattam vele készült interjúkat, beszélgetéseket. Beszélt azokról is, amikről nekem. De az a beszélgetés nem hasonlított egyik későbbihez sem. Ezért gondoltam, megszegem a neki tett ígéretem, és most, a 100.ik születési évfordulója alkalmából a nyilvánosság elé tárom annak az 1982-es évnek a feszültségeit a vele készült beszélgetéssel is. Nimbusza nem csökkent, csak nőtt, ez a történet pedig még közelebb enged hozzá. Nagy hatású művész, különös helyet foglalt el korszakunk színházművészetében, diákjai, kollegái, partnerei emlékezetében.

-------------------------------

Lohinszky Lóránd

            „... riasztó közömbösség és nyegleség van kialakulóban”

Talán nem is mertem volna levélben fordulni hozzá, ha a véletlen szerencse nem hozza úgy, s nem játszottam volna vele egy színpadon. Az elveszett levél Zoitica – jába kértek meg beugrani, a lebetegedett Farkas Ibolya helyett. Életem legnehezebb s egyszersmind legszebb próbatételei közé tartozik ez az esemény. Lohinszky Lóránd végig mellettem volt, segített, útbaigazított, hogy déltől estig el ne felejtsem legalább a szükséges járásokat. A szerepet, bár más fordításban már játsztam Szentgyörgyön is. Csak azt sajnáltam, hogy Lohinszky nem játszott olyan szerepet, amiben többször lehettünk volna partnerek a színpadon. Farfuridi és Zoitica között nincsenek fontos, lényegbevágó találkozások. Az, ahogyan viszonyult hozzám, az ügyhöz, ami az előadás megmentését illeti bátorított fel arra, hogy írjak neki. Megpróbáltam szóra bírni. Megkértem valljon arról, mit jelent ez a pálya számára. Válasz jött, de abban az állt, hogy rossz levélíró, szívesebben mondaná el szóban, ha fölkeresném.

Hosszú története van annak, miért is félek, féltem ennyire tőle. Talán az is közrejátszott, hogy mindig nagyon szigorúan viselkedett és soha, köszönésen kívül nem bonyolódott beszélgetésbe más évfolyam diákjaival. Lehet azóta igen, lehet már akkor is, csak nem velem – nem tudom. Számomra mindig megközelíthetetlennek tűnt, sőt, kicsit gőgösnek is. De nagy színésznek tartottuk. Annyira érdekesnek, hogy utánozni sem volt érdemes. Kilógott volna a lóláb. Emlékszem a Harag rendezte Özönvíz előtt – ben milyen elképesztő hatással volt ránk. Nem is nagyon értettünk, hogy ezt így is lehet? Sőt, csak így érdemes, de mi még messze álltunk a szakma alaptörvényeinek az elsajátításától is. Mi akkor még rendesen játszani szerettünk volna megtanulni, ha jól emlékszem, nem csodákat művelni a színpadon. Meg aztán a Tompa – iskola másfajta iskola is volt, nekünk legalább is úgy tűnt.

Így aztán meghívását komolyan vettem, s bár erőszakosnak is nevezett, miután többször kerestem telefonon, a sepsiszentgyörgyi színház vásárhelyi turnéján felkerestem.

Délutáni előadás után, sietve s az izgalomtól elfulladva állítottam be hozzájuk. Előzékenyek, kedvesek voltak, Farkas Ibolyával együtt, aki kávéval kínált, aztán magunkra hagyott. A hatalmas nappaliban körülnézni sem nagyon mertem.

• Ne legyen olyan feszes, legyen oldottabb – biztatott, egyelőre eredménytelenül.

Elmondtam mire készülök, mit szeretnék. Fiatal, beszélgető kedvű szem nézett rám.

• Érdekesebbé teszi – felelte, - hogy nem egy profi kérdez, hanem szakmabeli, aki ugyanúgy ismeri, csak ahogy a kristály más-más színt tükröz, más színész szemmel más szín is csillan fel. Csakhogy a költő mit tud mondani a maga munkájáról? Hogy milyen körülmények között születik a vers, vagy a napnak melyik szakában? A suszternél sem az az érdekes hogyan dolgozik, hanem az eredmény. Úgyhogy én nem találom sértőnek, hogy nem szokták fehérneműre vetkőztetni a színészeket s megtekinteni anatómiai hibáikat – erényeiket. Az más kérdés, milyen helyet foglal el a társadalomban a színjátszás s ezen belül hogy értékelik a színészeket s munkájukat. Nagyon érdekes, hogy veszi át a közönség ezt az irányított atmoszférát. Mi most nem vagyunk az isten markában. Legalábbis én így érzem. Lehet rosszul, hisz az országban hatalmas fellendülést mutat a statisztika, aminek vannak erényei, de hátrányai is. A képzőművészetben és színházban látom azokat az összetevőket, amelyek eléggé megnehezítik a munkánkat. Az iszonyatos képek, faliszőnyegek, álnépi munkák meglehetősen taszítanak... A színház sohasem volt üzlet. Az illető kor, társadalom vetülete volt. Hol jobban szerették, hol kevésbé. Valószínű az amerikai filmipar hat megtévesztően. A művészettel nem lehet pénzt keresni. A társadalom luxusa kell legyen, amitől lelki masszázst kap a közönség. Ezt az óriási színház – hálózatot púpként hordozza az állam a hátán. Megpróbálja leszorítani az intézeti létszámot. Már akkor problémák voltak, amikor maga végzett. Nem volt lehetőség szelektálásra, ezt a színházak végzik el később – vagy a színház kénytelen alásüllyedni. Micsoda degradálódás történt például az elmúlt ötven évben! A néma leventét eredeti szereposztásban Bajor, majd Kovács György, Fényes Aliz, aztán Ruttkai, Szabó Sándor játszották, aztán később nem is igen vették elő, érdekes módon. Mikor újra színre került már Tanay, Csorba, László Gerő, Bisztrai, most legújabban pedig Tamás Simon játssza! Inkább a kolozsvári és vásárhelyi színházról beszélhetek, hiszen a rokoni szálak is ide fűznek. A többi színházat csak turnékról ismerhetem. Egészen minimális kapcsolataim vannak velük. Elmaradtak a volt évfolyamtársak, ismerősök.

Nagyon nehezemre esik kérdezni tőle, annyira lenyűgöz azzal, hogy szóba áll velem.

• Lehetséges barátság két színész között? – talán ezért is kezdem ilyen banálisan, amire boldogan csap le válaszával.

• Mint lehetőség el tudom képzelni, de példákat nem tudnék mondani. A színház egyik összetevője az irigység, féltékenység, a más munkáján való kajánkodás - mondja, s csak néz nagy, világos szemeivel, ami előtt semmi sem marad észrevétlen. Egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom.

• Milyen keserű – jegyzem meg. – Nálunk van rá példa. Balázs Éva és Krizsovánszky Szidi barátnők.

• Nem hiszek én abban a barátságban, ami két színésznő közt történik. Az irigység a motor. Ha ez nincs, akkor már nem érdekel a másik munkája és lehet barátkozni. Ilyenkor kizáródik a rivalizálás. Vagy, ha más szerepkategóriát foglalnak el, akkor is. Különben humbug az egész.

S ebben a véleményében nagyon kategorikusnak látszik.

• Bármennyire is nyitott művészet a színház – próbálom feltenni az első kérdést – kívülről zártnak látszik. Épp nyitottsága, látszólagos kötetlensége és szabályai, amelyek mindig változnak, mégis örökérvényűek – keltik ezt a benyomást. Hogy érzi Lohinszky Lóránd, mennyire gátolja látásában, látásmódjában a színészt ez a bezártság? – és folytatnám, de megszakít.

• A sajtó nem nyúlhat bele a színház életébe. Nálunk teljesen mindegy mit írnak, a színész karrierjét ez túlságosan nem befolyásolja. Az alakulását sem. Nem nagyon van hitele. És nem is egész alapos, hogy egy színészi kibontakozást segítsen. Fogódzókat nem ad. Itt nem lehet hasonlítgatni, mint például Halász Anna tette a maguk Vörös és Feketé-jénél. Ha elfogadjuk, hogy alkotó művészet a színház. Például itt van Szervét. Senki se képzelt el engem a szerepben. Én sem. Az utolsó pillanatban, elég hosszú gondolkodási idő után mondtam igent Kiss Attilának. S gondolom az, amit csináltam, más volt a Héjja, Zsoldos féle Szervéteknél. Lévén más alkat, intellektus, temperamentum, műveltségi szint, mássá tette a figurát – anélkül, hogy a létrából tojást csináltunk volna... A jelzők annyira relatívak, hogy hol van remek előadás, stb. Talán Haragnak van igaza, mikor azt mondja, hogy az utóbbi éveknek (de mondjunk tíz évet) a Piccolo színház Szecsuáni jólélekje volt a legnagyobb előadás. S azt mondta, hogy talán az egyik vízhordót, ott, én is eljátszhattam volna. Ez nagy szó...

• Az előbbi kérdéssel arra utalok, amire Csíki László célzott a Régi és Új Tháliában közölt vallomásában, hogy a színházi világ olyan zárt rendszer, ahova civilnek betörni nagyon nehéz. S ez a zárt rendszer, ez a kaszt-jelleg védi a színészt, de ugyanakkor akadályozza is abban, hogy természetes, ép kapcsolatot alakíthasson ki a világgal. Vagy nem így volna?

• A színészek hibája volna? Ez az irodalmi titkárságra vonatkozó kérdés. A színház pótcselekvései közé tartozik, hogy átírja, játszhatóvá tegye a darabot. Ez nem az ő feladata. Az övé más. És ebben messzemenően sebezhető és támadható. Mert egész tevékenysége nyilvánosan zajlik. Még a magánélete is, különösen egy kisvárosban, állandó beszédtéma.

Tüskés. Az az érzésem tüskék állnak ki belőle s nem akar megérteni.

• Nincs más viszonyban a világgal, mint a civil?

• Ebben nem hiszek. Ez kizárólag a színész egyéniségétől függ. Rám vonatkoztatva igaza van. De senki nem tilthatja meg nekem, hogy úgy alakítsam ki az életem, ahogy én akarom! – ingerültté válik. - Ez egy régi tradíciónk. Olyan, mint a főszereplő ruhája.

• Hogyhogy?

• Annak mindig szebbnek kellett lennie a többinél. Megfigyelhető volt ez a maguk Szúzaijában is, ahol mindenki matt volt, egyedül Roxáné díszelgett pirosban. Ez a múltból jön még, hogy a főszereplőt különleges gonddal öltöztetik. Nem mi vagyunk különleges emberek, a színház különleges világ. Mi tesszük azzá a világot. Az idegrendszerünk nem hétköznapi. Kiélezett, kihegyezett idegrendszer nélkül nem lehet színházat csinálni. Maguk közt és kifele is olyan idegállapotot teremtenek, ami nem hétköznapi. Most színészekről beszélek, nem mesteremberekről, akik pont úgy élnek, mint mások. Ahogy József Attila írta, hogy harminchat fokos lázban égek mindig... Ezt különben sokáig nem értettem, maga érti? Mi az, hogy harminchat fokos lázban égni? A harminchat nála harminckilencet jelentett, kifinomult, kihegyezett idegrendszere volt. Ez a harminchat fokos láz a színészekben is lobog.

• Mi a véleménye a színházi erkölcsről általában? Mit jelent az, hogy színészerkölcs? Milyen játékszabályokat feltételez? Erkölcs fölötti-e a színész? Bevallom, ezekkel a kérdésekkel a magam számára is tisztázni kívánom a dolgokat.

• Az ember gerincére, vagy szexuális életére gondol? – mosolyog hamisan, s már rájöttem én is, milyen nagyképű, pontatlan volt a kérdésem.

• Az elsőre, természetesen.

• Miért?

Habozok.

• Esetleg joga van különbözni?

• Ki hatalmazhatja fel, mi indokolná más etikával viszonyulni a dolgokhoz, mint más ember? Azt hiszem inkább etikai kérdésről beszélhetünk. Nem feltétlenül fontos, hogy a színész részeges, jellemtelen, aljas, hazug, csaló legyen. Látja, jönnek a jelzők! S ezek mind rossz emberi tulajdonságok.

• Nem, persze, csak...-

 Csődöt mondok, mint riporter. Képtelen volnék irányítani a kérdéseimmel. Mindig kibújik. A riporter dolga lenne úgy irányítani a beszélgetést, hogy az szervezett, jól megszerkesztett élő irodalom legyen. Nem könnyű, annál is inkább mivel az élő irodalom sosem engedelmeskedik előre meghatározott szabályoknak, az emberek nem klisék szerint élnek és gondolkodnak. Épp ez a változatosság, a minden embernél más sorrendbeli fontosságú kérdések döntik el, alakítják ki végül is az illető arcát. A jó riporternek úgy kell kérdeznie, hogy az interjúalanynak ne sikerüljön elbújni a kérdések mögé. Ha igyekszik is, ez az igyekezet jellemezze őt. Minden interjúalany maga szabja meg a saját képét. A riporter csak segít ennek kibontakoztatásában. Természetesen a beszélgetés mindkettőjüket jellemzi. Egy kapcsolat fényképe a beszélgetés.

• A színházi erkölcs se nem jobb, se nem rosszabb, mint más közösségben. Csak mivel mindig tálcán vagyunk, mintha nagyítóval néznék a viszonyokat. Van egy munkafegyelem, munkához, partnerhez való viszonyulás, ami minél becsületesebb, igazabb, elmélyültebb... de hát ezeket maga is tudja. Újabban kialakult egy olyan magatartás, ami szinte visszafele is fertőz. Küzdelmet kell folytatnom a diákokkal, azért, hogy minimum a szöveget megtanulják. Pedig ez a legelemibb dolog. Ez még mindig nem színház. Ezt nem értik meg. Vagy nem akarják. Mintha lepra volna, vagy fertőző betegség. Talán ezért is viszonyulnak így hozzá, mert tudják, hogy úgyis elvégzik a főiskolát. Régebb legalább egy kis szorongás volt bennük. S a színháznál ugyanez a mentalitás. Kizárólag a súgóra hallgatnak. Volt olyan, hogy kirohantam a főpróbáról, mert öt nappal a bemutató előtt a súgó ordította a szöveget. Hogy lehet szövegtudás nélkül építkezni? Ha a következő mondatra koncentrál? Olyan riasztó közömbösség és nyegleség van kialakulóban, alig lehet egy félkéznyi színészt összeszámolni, aki otthon is foglalkozik a szöveggel és a darabbal. Azzal, hogy mi az ő helye a darabban, vagy stílus szempontjából, főleg, ha a rendezőnek van is elképzelése... Nálunk mindig az ösztönösség dominál. Mintha az intellektus szégyellnivaló volna. Rég volt az ösztönös és a tudatos színész különválasztása. Naiva, tragika – ezek a Jászai idejéből ránk maradt klisék. Akkor az volt az igazi, az ösztönös színész. Ez volt a kényelmesebb. Semmit nem kellett csinálni, az ösztön úgyis rávezet... De hát ez már nálunk is nevetséges. A tehetség az alap, de ha nem olvasott az elme, kulturált a test, a hanganyag, stb. ? (Apropó, László Puki pót hasat viselt, vagy élőt a Szúzaiban?-szúrja közbe) Ez egy őskövület, ezen már rég túlvagyunk. Aki nem tudja mit vállal, mit akar, hova kell eljusson a darabon kívül, benne, milyen kort játszik, hogyan lehet úgy megoldani, hogy korhű legyen, de nem múzeum, hiszen a Szúzai is lehet képeskönyv, ha nem szól a mához... ezek a parabolák. Hogy lehet azt a legmegfelelőbb formát megtalálni, amivel a ma emberének adunk választ.... És sajnos előfordul, hogy nem tudja a színész... Csak Vásárhelyről beszélhetek. Kolozsváron csak kétszer voltam. Bár nem úgy fogalmaznak, hogy ösztönös vagyok, hanem hogy tehetséges. Itt van Hunyadi, Győrffy, akikben látok fantáziát, de ha egy évre kiesnek a forgalomból, máris elhíznak... A kötelező penzum után, ami a főiskola, nem tudom mit csinálnak. Mindig hadakoztam a generációs problémák ellen, de már beleestem... Az öregek mindig másképp látták az életet, ezeket próbálom átszűrni, s ebben a lányom is segít, mert csinálja a maga dolgait és szerencsére jól csinálja. De vannak elemi dolgok, amiket kötelező megtanulni: a mesterséghez való viszonyulás. Hogy néznének ki a házak, ha az építők is úgy viszonyulnának a munkájukhoz, mint ma egy színész a színházhoz? – hangjában az elkeseredés felháborodással keveredik. 1982 nyarán mondja ezeket nekem, s a színház környékén elég nagy a dekoncentráltság, én is úgy tapasztaltam. Sok a kiábrándult színész. Fiatal is.

• Mi az, aminek birtokában van, mint színész, de képtelen átadni, mint tanár a növendékeinek? Mit nem lehet megtanítani?

• A tehetséget. Elméletileg mindent meg lehet tanítani, hogy jó helyen legyen a hangja, hogy a testét kialakítsa, mozgáskultúra, irodalom, nyelvek, különböző művészeti irányzatokkal meg lehet ismertetni – ha olyan szakemberek lennének a tanárok, s ha lenne nyitás a diákokban, mint például Kőrösi Csomában, aki gyertyalángnál olvasott. A legrosszabb, amikor egy diák úgy megy el, ahogyan jött. Arról kell beszélni, hogy kell megformálni egy szerepet. Tompa módszere néha jó eredményeket szült a Székely Színháznál. A bemutató előtt tíz perccel még tartott a főpróba. Ez okozott különleges, felfokozott idegállapotot, hogy vibrált a levegő az előadáson. Képzelheti, mikor a színész amúgy is izgul a bemutatóért, akkor jött Tompa és átrendezett egy-egy részt. Persze, hogy majdnem az őrületig fokozódott a színészek érzékenysége, idegfeszültsége. A Székely Színház sikerének ez volt a titka. Nagyszerű volt a munkafolyamat. Szabó Ernő majdnem készre, vagy mondjuk készre megcsinálta az előadást, az ő tudása szerint, nagyon jó színészekkel, s akkor jött Tompa s két-három napig próbált, felülrendezett, s olyan ablakokat nyitott ki, ami rendkívül meglökte az előadást. Ezt a módszert a Vígszínháznál már rég alkalmazták, csak lehet ott nem volt olyan jeles, jó szakember, mint Tompa. Vagy épp azért volt olyan jó a két világháború között. Az utóbbi tíz évben sokat voltam Pesten. Kállait láttam valami rettenetesen ásatag dolgokban..., nos, ő hajlandó volt két fiatal rendezővel összeállni és remek dolgokat csinált.

• Nemrég olvastam arról, hogy milyen is a magyar színész módszere általában. Olyan, mint Jászai Marié. Aki magára húzta a szerepeket, felmutatta, de nem azonosult velük teljesen. Bajor Gizi más volt, ritka madár is e tekintetben, mert ő teljesen átalakult, a felismerhetetlenségig egy-egy szerepében. Ön hogy dolgozik?

• Ez a Diderot féle kettősség, hogy melyik az igazi, aki magába olvasztja a szerepet, vagy akinek van egyénisége? Ilyen volt Kovács György. Ritkán bújt ki önmagából.

• A Tartuffe-ben sem?

• Kovácsos volt. Nála kicsi volt a kilengés.

• Lohinszky Lóránd milyen?

• Nem tudnám megmondani. Azt hiszem, nincs olyan pregnáns egyéniségem. Mindig megpróbálok az anyag bőrébe bújni. Ha a bőr nemes anyag a bebújás jobban sikerül. Ha nem kígyó, hanem csak nyuszi vagy egér... Ezzel kapcsolatban megdöbbentett Páll Árpád kritikája, amit a vásárhelyi Csillag a máglyán-ról írt, hogy t.i. természetesnek hatottak a számból az igazságok, holott máskor modoros voltam. Én mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy modoros vagyok. Lehet belecsúsztam ebbe a bűnbe, mert „időm” volt ... No de visszatérve, a teljes azonosulás vitatható. Akárhogy tud valaki mimikrizni, a saját bőréből senki nem tud kibújni. Az orosz iskolában döbbenetes példák voltak erre, ’69-ben még láttam őket. Sok szőrt, szakállt, műtokát, műfület használtak, különösen a háború után. Nagy színészek voltak, fantasztikus változáson mentek át, nem lehetett rájuk ismerni. Erre a színházra teszem a voksomat, hiszen az a szép, az izgató, a változatos. Ha valaki mindig ugyanazzal a hanggal, modorral, gesztussal játssza végig Shakespeare-t, Illyés Gyulát, Sütőt, akkor magát is megfosztja azoktól a gyönyörűségektől, amit az átalakulás jelent. Hisz nincs két azonos ember. Nem szoríthatom az egész emberiséget a magam kicsi vagy nagy egyéniségébe.

Sütő András Csillag a máglyán vásárhelyi bemutatójára az egész sepsiszentgyörgyi színház felutazott. Kíváncsiság az előadással szemben, örömszerzés a kollegáknak. Volt is meglepetés a vásárhelyi színészek szemében. Előadás után bementünk gratulálni. Ki-kihez, ahogy az már lenni szokott. Lohinszky öltözője előtt sokan vártak. Mikor végre bemehettem látni közelről is, csillogott a szeme, arca a fiatalságtól, az örömtől, a jól végzett munka örömétől. Legjobban épp azok a részek tetszettek az előadásból, amikor Szervét-Lohinszky visszakérdez. Kérdéseiből annyi ártatlanság és bölcsesség áradt, tökéletesen azonosult a hőssel, s mégis a legforróbb színpadi pillanatban mintha meghasonlott volna önmagával. Sugárzó tekintetébe fanyar, hideg hullámok vegyültek – borzongatóvá lett. Egy jelző van erre, ami tökéletesen fedi játékának milyenségét: lohinszkys. Hideg, de sohasem közömbös, forró, de távolságtartó.

• Mi köze van a játéknak a világhoz? A mindenséghez? Az élethez?

Megint hamis lesz az arca, most az a Kuki, akinek volt növendékei emlegetik.

• Milyen játékra gondol? – és szemtelenül figyeli, hogy reagálok a kérdésére. Egyszeriben megfordul a helyzet, én érzem magam fekete kalapos özvegyasszonynak, vaskalaposnak, ha úgy tetszik, aki válaszával rendreutasít.

• A színpadira, természetesen – felelem, s ő észrevehetően élvezi zavaromat. Van valami kegyetlenség a cinizmusában. Itt nem én vagyok a kérdező.

• Lényeges része a világnak. Ha nem akar valamit a színház, értelmetlen dologgá válik. A haszna rendkívül bonyolult, áttételes. Nem olyan egyszerű, hogy a rossz emberből azonnal jó lesz, nem ilyen vulgárisan értendő, sokkal bonyolultabb ez. Ráterelheti bizonyos dolgokra a figyelmét, figyelmeztethet. A színész semmivel sem több, mint más. Mindenki elvégzi a maga dolgát. Mindennek megvan a maga haszna. A színház egy rendkívül fontos társadalmi funkciót tölt be – épp ekörül van a válság manapság, azt hiszem.

• Talán így is van. A színházon belül a rendezők is sokat tehetnének a színházért.

• A rendezők... Köztük is van tehetséges és tehetségtelen. Ez utóbbiakat szinte egy csoportba lehetne venni. Van aztán tehetséges, de rossz pedagógus. Aki a színészekkel való bánásmód miatt nem érheti el tehetsége színvonalát. Sok tehetségessel sajnos nem dolgoztam. De ismerték a színészt, mint matériával tudtak vele dolgozni. A tehetséges rendezővel soha nem cirkuszoltam. Vannak ezek a gusztustalan fel- és lekiabálások, tudja...

Tudom. Kezdő színész ettől begörcsöl. Lebénul. Ha nagyon bátor és szemtelen, visszakiabál. A rendező pedig falra mászik az idegességtől és mindenki fel van háborodva. Vagy nagy színésszel is előfordul – vele gyakrabban -, hogy lekiabál a rendezőnek, aki nem tudja mit akar, csak makacsul ragaszkodik saját rögeszméihez, melyek megalapozatlanok, gúzsba kötve ezzel a színészt. A színészgárda ilyenkor rögtön két táborra oszlik, egyik a rendezőt, másik a színészt pártolandó.

• Szerencsés Lohinszky Lóránd, akivel megbeszélik a darabot, szerepet a rendezők.

Olyan hangnemben válaszol, hogy megszégyenít. Nincs benne egy csepp szerénység sem.

• Ez kialakított program. Megszereztem egy olyan tudást, hogy volt mit és kivel megbeszélni. A státusomat épp ezen keresztül értem el. Nem voltam mindig „nagy”, ott kezdtem, ahol mindenki más. Nem is volt olyan egyszerű. Az indulásom rendkívül rossz volt. Az alaptanárunk Kőműves Nagy Lajos idős korában került kapcsolatba a színházzal, Jászai volt az ideálja. Azt mondta nekem: nagyon intelligens és okos vagy, de soha színész nem leszel. Foglalkozz rendezéssel. A színházban is kialakult velem kapcsolatban ez a vélemény. Nehéz volt ezt megmásítani. A bukaresti szakembereknek köszönhettem, hogy ebből a bűvös körből kitörhettem. Az is felmerült, hogy egyáltalán színész vagyok. Még Kolozsváron is, ahol nemrég játsztam a Csillag a máglyán-ban. No de nálam nagyobbakkal is megtörtént. Például Ljubimovval a Vígszínházban. A rendezők... hát sokat jelentene, ha nem mindent: egy jó rendező. A román színjátszásnak is akkor volt paradicsom-kora, amikor itt voltak Vlad Mugur, Penciulescu, Esrig, Giurchescu, Pintilie, Andrei Serban, Ciulei, ez az ősbölény... Most elég nehezen, de kialakult egy új rendező-iskola. Catalina Buzoianu neve most kezdett el színházi berkekben forogni, s kiderült, rohan az ötvenfelé, még csak nem is új generáció. Nálunk is itt-ott felbukkan egy-egy rendező, köztük tehetséges is akad. Tompa Gábor határozottan. De félek attól, hogy ismételheti önmagát… Láttuk a Zoo-story-t, a Tangót, s voltak ismétlődő elemek bennük. Ezek a mi tragédiáink itt. Ha jönne legalább tíz évenként egy-egy rendező. Magyar nyelven nincs is rendezői fakultás. Időnként valaki kedvéért csinálnak valamit, egy évfolyamot indítanak, vagy hasonló... Nagyon jó idegrendszer kell ehhez a pályához.

És mosolyog azzal a lohinszkys arckifejezéssel, ami inkább a hideget borzongtatja végig az ember hátán. Eszembe jut egy instrukciója, amit nekem mondott Az elveszett levél próba alatt: Hangosan kell beszélni. Ez nagy színház! És hangosabb lettem, bár tudom, hogy a terem akusztikája kiváló, a suttogást is hallani benne. De nagy színház. S én vidékről jöttem.

• Voltak-e szakaszai a pályájának? Felismerési szakaszokra gondolok, hiszen a színész sem tudhat mindent egyből.

• Az egész életem tanulságos, de főleg a pályám. A harmincegynéhány év alatt annyi mindenen mentem keresztül a vásárhelyi színházzal együtt... Itt már szerencséről is lehet beszélni. Az, hogy Harag György évfolyamtársa voltam, s hogy elég korán találkoztam az ő változatos rendezői vállalkozásaival. Az első ’61-ben volt Mirodan: Újságírók-jával... Akkor még voltak színházi dekádok Bukarestben. Harag rendezte az előadást, sikere volt neki is, az előadásnak, nekem is. Ezután szinte folyamatosan benne voltam minden jelentős művészi pálfordulásában, s ennek nagyon örülök, mert nála nagyobb kísérletezőt és jobbat nem találtam. A Pompás Gedeon látványos bukás volt. Harag még nem tudta pontosan, mit akar, a színészek nagyrésze értetlen maradt a stílus iránt, a közönség még nem érett meg az ilyenfajta kísérletekhez. Egyedül a díszlettervező Florica Malureanu tudta, mit akar. Rendkívüli tehetség. Sajnos, már ő sem dolgozik itthon. Később a Fizikusok, Platonov, Özönvíz előtt, Szerelem – mind nagysikerű és nívós előadások voltak. Ennek ellenére messze le vagyunk maradva a világszínház mögött. Az abszurd színház például most jut el hozzánk, miután Európában már a másodvirágzásának is vége. Guga darabja, amit most próbálunk. Nálunk az író politikus is. Elválaszthatatlan a kettő. Az élet kényszeríti erre. Fecsegek... – konstatálja, – velem nem könnyen boldogul...

• A színészre ez nem érvényes? – kérdem s már nem zavar, hogy kiszól, ahogy színpadi nyelven mondjuk. Egyre jobban érzem magam a társaságában.

• Kevésbé. Mert kötött szöveggel dolgozunk. Nyilván, ha nyitott szemmel jár a színész, a Don Carlosban is megtalálhatja azokat a mondatokat, lehetőségeket, melyek politikai színezetet adhatnak az alakításnak.

• Épp Sütő nyilatkozik a Tiszatájban adott interjújában a színészek ilyen irányú elhivatottságáról, hogy a pálya legjobbjai nemcsak vállalják, de hiszik, vallják az íróval együtt, a néppel együtt, felelősséggel is a közösségi sorsot. Már nem emlékszem pontosan a szavaira, de nagyon szépen írt a színészi elhivatottságról.

• Ez egészen más. Az emberi magatartásról van szó. Ilyen értelemben a színésznek nem csak vállalni lehet, de kell. Nem tudom, hogy azonos szinten tudjuk-e tükrözni. Egyébként a politikai színház nálunk elképzelhetetlen.

• Szűk szemszög lehet a színészé, ha a színházat tekinti?

• Melyik tágabb? Vagy azért ne látna tisztán, mert benne van? De itt van az a bizonyos zártság – a kívülálló roppant nehezen tudja megérteni és felmutatni, mert ez egy zárt világ. Talán egy író, aki színházban is dolgozott...? Aki benne is volt és kívülálló, talán mégis jobban tudja ezt. Nincs összehasonlítási alap, ez a baj. Nemhogy más országba nem mehetünk, de még az országon belül se látjuk egymást, mert szegények vagyunk, vagy nem vagyunk elég mobilisak. Nem tudom megengedni magamnak, hogy elmenjünk Bukarestbe például. Itt volt a Kis színház (Teatrul Mic), akkor látom őket, ha eljönnek. Talán tényleg az a legjobb színház most itt, mert szenvedélyesen csinálják, amit csinálnak. Olyan hangulat volt az előadásukon. Érezhető, szinte meg lehetett volna fogni.

• Nem érzi úgy, hogy a román és magyar színész közt épp ez a különbség, hogy ők élik a szerepeket, mi pedig inkább felmutatjuk, úgy teszünk, mintha…?

• Sokféle összetevője van ennek. Nem csak a más fajta, a latin vérmérséklet. A vidéki színház lehetőségei sokkal korlátozottabbak. Ez állóvíz, a fizetés attól függetlenül emelkedik, hogy mit, hogyan produkál a színész. A prémium vicc. Ha nem belső motor hajtja a színészt, a hivatástudat, a pálya szeretete, egy idő után elfásul. Ösztönzőre mindenképp szükség van. Mondjuk, ők akkor is egy ostorcsapással kevesebbet kapnak. Viszont ott van a tévé, a film, a rádió. Idejük sincs leülni, mert kiesnek a forgalomból. Tulajdonképpen rabszolgák. Rengeteget keresnek, dolgoznak, mint például Pesten, de nincs idejük élni, ezért felületesek is. Van, aki a forgatókönyvet sem ismeri, két-háromlapos szerepe van, eldarálja, s máris rohan, mert dolga van. Dajka Margit követelte például a forgatókönyvet. Lehet ő már túl öreg ahhoz, hogy általánosítható legyen az esete. S a többieket nem is érdekli az egész film, gondolom, csak a főszereplőket, s lehet ez Bukarestben is így van, sőt, ott még rosszabbul is fizetnek. És vannak státusszimbólumok, amiket meg kell szerezni, különben nem érzem jól magam, igaz? Például, ha Amza Pelea-nak van egy öt szobás villája, akkor nekem is kell. Vagy a Balatonon kégli, vagy Lada stb. Érdemes utánanézni a háború utáni státusszimbólumoknak, eleinte megtette egy öltöny, aztán perzsaszőnyeg, mosógép, kripták (mert házat nem vehettek), majd autó – most itt tartunk, ez a státusszimbólum. Pesti színészkörökben egy régi parasztház a Balaton partján és jacht. Egy szép nyugati úton voltunk, ahol ugyanezt hallottam brüsszeli vendéglátónktól, aki tisztviselő, a férje pedig fogorvos. Ő mondta – Hondája volt, s na, nem éppen a legcsicsásabb négyszintes emeletes háza – hogy azért nincs olyan kocsija és nem lakik olyan negyedben, ami a státusához illene, mert akkor felfigyelnének az adószedők és megemelnék az adóját. Fogászati műterme volt. Ott is vannak státusszimbólumok. Az elsőrangúaknak bizonyos környezetben kell lakniuk... van miért fussanak. Van lehetőségük. Ez a különbség vidék és főváros közt. A vidéki város bármennyire felduzzasztott, csak cammog. Nehézkesek, nem tudnak semmit gyorsan megoldani. Ez a vidékiség hátránya. Nem vagyunk a fővonalban, s mert kisebbség is vagyunk, lehetőségeink szinte a 0-val egyenlők. Azon kívül, hogy játszunk négy-öt-hat szerepet, azzal befejeződik. A tévé magyar adása nem olyan elfoglaltság, amit említeni lehetne. A rádióba húsz éve nem tettem be a lábam, mert a hangom alkalmatlan, s ők is gorombák voltak – és kissé sértett lesz az arckifejezése.

• Mert nem láthatunk külföldi színházakat, ezért is szűk lehet a mi szemszögünk?

• Párizshoz képest Bukarest is vidék – nyugtat meg. – Az összes bolond irányzatok, őrületek mind Moszkvából jönnek. De szétrobbant a színházi világ, nincs egységes stílus, még Európában sem. Belülről szétrobbant kristály – minden része kristály, de már nem hasonlít a nagy egészhez. A kifejezőeszközök másak mindenhol. A szándékok azonosak. A törekvések, ott van valami közös. De hogy mivel akarnak hatni, annyira változatos, hogy el sem lehet mondani. A lengyel színház volt egy időben izgalmas, de aztán kifáradtak. Vagy a román a hatvanas években.

• Lehet-e univerzális a színész? Más országban a játékra is másként rezonál a közönség.

• A példák azt mutatják, hogy lehet. Nem csak a filmnél. Liv Ullmann vagy Ingrid Bergman, Richard Burton is játszanak más-más közegben. A kötöttséget másban látom. Bizonyos történelmi közegben nem lehet és nem is kell. Nem szabad. Ország? Én földet mondanék. Végeredményben mi magyar színészek bármennyire is nagyra becsüljük a román színházat, de tradícióink a magyar színházhoz, színjátszáshoz kapcsolódnak. A földhöz való ragaszkodás, ahol születtem, ahol élek, ahol apáink éltek, ebből vétettem, itt halok meg, itt érzem itthon magam, itt akarok adni valamit ennek a nyomorúságos közösségnek, még akkor is, ha nincs szüksége rá, vagy legalábbis úgy érzi.

• De azt hogyan lehet elérni például, hogy Tamási Amerikában is úgy hasson, mint itthon? Idegen közegben változik az üzenet is? Módosul?

• Klasszikussal lehetne próbálkozni. Például Shakespeare-rel, az hat bárhol. Amikor olyan problémákat vet fel a darab, amelyek egy sajátságos közeg, vagy társadalom gondjai, akkor nem lehet.

• De ezt az idegen közeget már Pesten érezni, pedig az itt van s még csak idegennek sem mondható.

• Pesten elenyészően kevés az az ember, aki komolyan érti és érdeklődne is sorsunk iránt. Tele vannak előítélettel Nagy István, Harag iránt. Az Özönvizet elvittük. Nem érdekelte őket, egy család története Bukarestben... Nem érzékelték az áthallásokat.

• Ennyire földhözragadt lenne a színházművészet?

• Nem a színház. A darab mondanivalója. Ha tehetséges vagyok bárhova elmehetek, s ha tudok angolul stb. mert a színészi munka összetevői azonosak. Szét kell választani a nyersanyagot és a színészt. Harag meg tudná rendezni például Csehov egyik darabját úgy, hogy annak Amerikában is nagy sikere lenne. El tudom képzelni. A darab tematikájától függ.

• Dehát nem a felé kellene törekedni, hogy ne okozzon nekem gondot például – most már maradjunk Tamásinál – Moszkvában játszani?

• Hát igen. De itt van Madách. Zseniális, de nem került be a világszínházi forgatagba. Még Románia sem méltatta arra, ahol kétmillió nemzetiség él és Goga remekül lefordította, hogy egyszer bemutassa. Itt mégiscsak vannak határok. Hiába van ilyen törekvés. Persze, akad kivétel is, példa rá Bulgakov. Dehát ez is csak egy periódus. Nem úgy került be, mint Goethe vagy Schiller. De magyar írók se kerülnek be a forgatagba. Ezt mind siratják egyesek. De a világ veszít velük s lesz szegényebb azzal, hogy nem ismeri Petőfit, Vörösmarty-t s a nagyjainkat. Nyilván a nemzetekben is van egy ilyen törekvés, hogy „szeretném magam megmutatni”, jó lenne szerepelni a világlexikonokban. De ott is ilyen példák vannak, hogy Munkácsy a giccs címszó alatt szerepelt egyik ilyen kiállításban például. A dramaturgiával közösen kellene a színháznak a korszerűségre, a világszínvonalra törekednie, de ma olyan törekvések is vannak, hogy darab nélkül...

• A színész eszközeire nem nyomja rá a bélyegét az, honnan jött?

• Nem hiszem. Nézze meg az amerikai filmeket. Nincs különbség.

• Például, ha filmszerepre hívnak Franciaországba, ütközhet a színész olyan magától értetődő elvárásokba, amikhez itthon nem szokhatott...

• Kizárt dolog. Különösen Franciaországban, ahol teljesen a naturalizmus uralkodik. De bármelyik országot mondhatta volna. Mondjuk olasz filmben nehezen tudnám elképzelni Ana Magnani helyett Ruttkai-t, mert azoknak olyan fantasztikus, vérbő energiájuk van, hogy amíg a magyarok leülnek egy székre, ők felrobbantanak két aknát.

Lohinszkyval nem tudtam befejezni a beszélgetést. Késő volt már, 11 óra, mikor figyelmeztetett s én sietve kértem elnézést a hosszú ottlétemért. Egy könyvet ígért kölcsön, Déry Tibor: G.A. úr X.- ben. Elfeledkeztünk róla. Másnap délelőtt a főiskolán újból összetalálkoztunk, s megemlítettem neki. Azonnal megfordult.

• Jöjjön velem – mondta.

És felmentünk a lakására, ahová kimondottan csak emiatt tért vissza. Roppant megtisztelt vele. Ennél a könyvnél jobb magyarázatot nem is lehetne találni Lohinszky titokzatos távolmaradására, ahogy nem vegyül társaságba, ahogy ő külön marad. És azt hiszem az sem szorul különösebb magyarázatra, hogy nekem ideadta a könyvét. Külön-magányából egy emberi mozdulat a megértésért, az emberi melegségért, a humánumért, mindazért, amiért G.A. hosszú útjáról visszatér közénk.

Néha kettesben Farkas Ibolyával, feleségével, aki szintén a vásárhelyi színház művésznője, végig sétáltak a Rózsák terén. Szabadon, büszkén, magasra tartott fejjel. Talán ennek a kivívott szabadságnak ára volt mégis. Nem barátkozó típus. Cinikusnak, gúnyosnak tartják. Ezért is tűnik megközelíthetetlennek. Nem nyitja meg ajtaját bárki előtt. Nem gombolkozik ki.

Harag annyit mondott Lohinszkyról: A legnyitottabb színész, akivel találkoztam. Minden gondját, búját-baját kint hagyja, a színházba frissen, pihenten, játékra készen lép be. A legjobb színész.

Még találkoztam vele Sepsiszentgyörgyön is. Beteg volt, játékszünetben külön öltözőben feküdt, de a színpadi jelenlétén ebből mi sem érződött. Sőt, ő jelentette a legmagasabb színvonalat, iskolapéldáját annak, hogyan lehet kis szerepben európai minőségű játékkal a legjobbnak lenni. (Lila ákác)

Nem panaszkodott egy szóval sem, mikor a folyóson találkoztunk. Kértem, ne tartsa befejezettnek a Vásárhelyen elkezdett beszélgetést.

• Majd folytatjuk. Egyszer – felelte, és ment tovább a két fényes könnycsepp-csillámmal az arcán.

Még azt is megkérdeztem tőle, példaképe van-e. Azt felelte túl öreg ahhoz, inkább ő lehetne valakinek a példaképe. De nagy művész sok van – mondta – s ez így is lesz mindig, ha csak a körülmények nem teszik lehetetlenné a kibontakozását. Mert – folytatta – egy fázis, egy szakasz kieshet, s akkor eluralkodhat a középszer. De ez elmúlik – fejezte be. – Elmúlik.

Vele akarom hinni én is.

Lejegyezte: Nászta Katalin

1982

 * 1983, október 18.-án megszületett második gyermekem.